Gergely Melinda
ÚJ ÉLETRE ÉBREDVE
ELSŐ RÉSZ
AZ ÚJ ÉLET KEZDETE
I Fejezet
„Azt hittem az emberek majd elfogadnak olyannak amilyen vagyok, de tévedtem. Az emberek mindig csak azt látják amit látni akarnak, semmi többet. Miattuk pedig nem fogok megváltozni.”
A lány szép lassan kinyitotta a szemét, de a körülötte lévő világot mély homály fedte. A szempillái ólomként nehezültek el s szinte maguktól lecsukódtak. Feketébe öltözött az álma. Sötét, nyomasztó, s már - már fullasztó fekete ködbe, ahonnan nincs kiút. Csak egyetlen gondolat járt a fejében: „Nem szabad elaludnod. Nem szabad... Ébren kell maradnod, minden áron.” Ezeket a szavakat mondogatta magában, de csak gondolatban, mert a torka annyira égett, hogy egyetlen szó se jött volna ki rajta.
Víz morajlott körülötte. Fázott. A teste ernyedt volt és fáradt. Már a szemét sem bírta kinyitni. Mintha kicsúszott volna valami a kezéből, amit mindeddig szorongatott. Tudta, hogy valami fontos dolog lehetett az, de nem tudta, mi. Érezte, ahogy a testét hullámok simogatják s lassan lehúzzák a mélybe. Nem maradt ereje ellenkezni. Mintha egyenesen a halál karjaiba zuhant volna. Mégsem félt, inkább végtelen nyugalmat érzett.
„ Végre vége”, futott át az agyán. Már arra sem vette a fáradságot, hogy levegőt vegyen, hisz értelmetlen lett volna, mert a víz teljesen magával sodorta. Ám abban a pillanatban egy erős kéz szorítását érezte a csuklóján, amely megragadta s egyetlen mozdulattal a víz felszínére rántotta őt.
„Már túl késő”, gondolta. Körülölelte a sötétség, aztán vakító fény. Hirtelen egy hatalmas kovácsolt vas kapu előtt találta magát, amely kitárult előtte. A fény, ami odaát várta, melegséget, nyugalmat és túlvilági boldogságot árasztott magából. Olyannyira, hogy nem volt más vágya, mint oda belépni. Oda, ahol nincs több fájdalom és boldogtalanság. Elindult, de ahogy az első lépést megtette, erős szorítást érzett a melkasában, és nagyon messziről, egy erőteljes, szinte parancsoló férfi hangot hallott, ami ezt mondta: „Gyere vissza! Nem engedem, hogy meghalj!” Aztán a kapu hirtelen bezárult előtte, hangos szinte visszhang szerű szózat kíséretében: „Még nem jött el a te időd! Eredj vissza és kezdj új életet.”
Abban a pillanatban felpattantak a szempillái. Tágra nyílt szemmel, dobogó szívvel bámult a semmibe, mint aki egy rémálomból ébredt fel.
„Csak egy álom volt. Csak egy rossz álom.” Megkönnyebbülve csukta le ismét a szemét, anélkül, hogy szétnézett volna. Pár pillanat múlva nyitotta ki újból, miután sikerült megnyugodnia.
A szobát félhomály fedte, az ágya mellett lévő ablakon be voltak húzva a sárgabarack színű selyemfüggönyök. Mintha az egész fal egyetlen nagy ablak lett volna. A nap sugarai csak haloványan jutottak át a sötétítőn, de épp eléggé ahhoz, hogy a lány tisztán láthassa a szobát, ahol felébredt.
„ Hol vagyok? Talán még mindig álmodom?”- töprengett. Újra és újra becsukta a szemét, aztán kinyitotta, de mindig ugyanott találta magát.
„ Hát, mégsem álmodom, - jött a szörnyű felismerés. - De akkor, mégis hol vagyok?” Most már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel a szobát ahol felébredt, mintha csak egy egészen új életre nyitotta volna ki a szemét.
Félve nézett körbe. Az ágya és az ablak között, kis éjjeli szekrényt pillantott meg, csipkés terítővel, egy vázában egy csokor orgona illatozott. Mély levegőt vett s beszívta a virág friss és üdítő illatát. Az ágya másik oldalán, az éjjeliszekrényen egy lámpa és egy óra állt, ami épp most ütötte el a délután egy órát.
Megdöbbenve meredt az órára. „Hát ilyen sokat aludtam volna?”- gondolta elgyötörten. Hisz olyan fáradtnak és gyöngének érezte magát, mintha hetek óta le sem hunyta volna a szemét. Mintha csak egy szobor lenne, mindene sajgott, zúgott a feje és tompán fájt is, a derekát és a hátát kövületnek érezte, a végtagjai pedig ólomként nehezültek rá.
Először az egyik kezét emelte meg, mintha hetek óta nem is használta volna, aztán a másik kezét emelte fel, amiből nyomban kicsúszott az infúziós tű. A lány először megdöbbenve, aztán rémülten nézett az infúziós állványra és a zacskóra, amit ráakasztottak, majd elszorította a tű helyét, ahonnan pár csepp vér buggyant elő. Értetlenül nézett körbe újra. Ez a szoba egyáltalán nem hasonlított egy kórteremre. Akkor mégis mi ez az egész? De a feje olyan kába volt, hogy szinte még gondolkodni sem tudott.
Nagy erőfeszítés árán, de sikerült feljebb csúsznia a párnán s nekitámaszkodott az ágy háttámlájának. Látni akarta, hogy hol is van valójában.
A feje fölött, a falon óriási festmény függött, ami gyönyörű vízbe gázoló lovakat ábrázolt.
Nem győzött gyönyörködni benne, bár nem volt túl kényelmes a nyakatekert pozíció, amúgy is sajgott mindene. Ahogy előre pillantott, vele szemben egy antik tölgyfabútor húzódott végig a falon. A vitrinekben ókori cserépedények és kristálypoharak díszelegtek. Az egyetlen dolog ami nem illett oda, az a bútorba beépített TV volt. A szekrények formatervezése igen kivételesnek és egyedinek tűnt. Nagyon jó kézügyesség kellett egy efféle kézzel faragott remekműhöz. A lány megdöbbenve vette észre, hogy a tölgyfa bútor mennyire összhangban van a mogyorószínű falakkal, a sárgabarack színű sötétítőkkel és tölgyfa padlóval, ami úgy ragyogott, mintha frissen lett volna lakkozva. A padló közepén egy ovális mogyoró színű perzsaszőnyeg terült el, hatalmas barna falevél díszítéssel.
„Gyönyörű ez a hely - sóhajtott fel újra. - Vajon hol lehetek?”
Félve pillantott fel az ágya melletti bejárati ajtóra. „Vajon mi lehet odakinn?” Ám ahogy tovább siklott a tekintete, a sarokban megpillantott egy fésülködő asztalkát. Egy antik darab eredeti állapotban, talán csak az ovális tükör lehetett kicserélve benne. Biztos egy igazi hercegnő fésülhette előtte a haját. Még a karosszék is, ami előtte állt, gyönyörű kézzel faragott lábaival és háttámlájával, igazi műtárgynak minősült. „Milyen gyönyörű!”- villant át az eszén a lánynak. Mintha ez az egész nem is valóság lenne, csak valami álom. Nem beszélve a két hatalmas könnyező pálmáról, ami egy tölgyfaajtót fogott közre a bútor és a fésülködő asztalka között.
„Ez csodaszép! Mintha még mindig csak álmodnék!” - mosolyodott el a lány, végigsimítva a sárgabarack színű selyem ágyneműn. Csak ekkor vette észre, milyen hatalmas franciaágyon fekszik, selymek között, rózsaszín selyem hálóingben. Ebben a pillanatban igazi hercegnőnek érezte magát, aki egy palotában él. Szívdobogva nézett körbe újra s beszívta az orgona üdít illatát. A torkát viszont vad szomjúság égette, mintha nagyon régóta egyetlen korty vizet sem ivott volna. Fel szeretett volna állni, de alig bírta megmozdítani a lábait. Olyan nehéznek érezte a testét, mintha csak egy darab kő lenne. Megpróbált felülni, de még arra sem volt képes, hogy kiegyenesedjen. Visszahanyatlott az ágyra. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ilyen gyöngén, bizony még lábra se tudna állni. De hát miért? Egyszerűen nem értette, mi történik vele. Halálosan gyengének és fáradtnak érezte magát, mintha minden ereje elhagyta volna, és most még a szomjúság is gyötörte. Talán lehet, hogy beteg. De mi baja lehet? Egyszerűen nem tudta.
Kiabálni szeretett volna, hátha meghallja valaki. De ki? Azt sem tudta, hogy hol van. „Egy próbálkozást azért megér,” - gondolta magában.
- Hé! Valaki!- kiáltotta volna, de hangja, inkább rekedtes rikácsolásnak tűnt, mintsem emberi szónak.
Megköszörülte a tokát, újra és újra próbálkozott, mígnem sikerült megformálni a szavakat, de még így sem tudott elég hangosan kiabálni ahhoz, hogy bárki is meghallhassa. Teljesen elkeseredett. Ám abban a pillanatban észrevett a váza mellett egy kristálypoharat, tele vízzel. Abban a percben semminek sem örült volna jobban. Csak ne esne annyira nehezére a mozgás. Alig tudott a pohár közelébe kúszni, de végül csak sikerült. Remegő kézzel fogta meg, de mind két kezére szüksége volt, hogy meg is tudja tartani. Az utolsó cseppig, mind kiitta. Mintha csak az élet vizéből ivott volna. Ám amikor vissza akarta tenni a poharat, remegő kezéből hirtelen kicsúszott és a padlóra esett, ahol nagy csattanással millió apró darabra tört össze.
„Na már csak ez hiányzott!”- sóhajtott fel elgyötörten a lány. Minden erejét elveszítve hanyatlott vissza a párnák közé.
Mindene sajgott, mintha egész nap dolgozott volna. Elsötétült a szeme előtt a világ, s egy pillanatra megszédült. Becsukta a szemét és arra várt, hogy elmúljon a múló rosszullét. Lassan feljebb ült, s ismét nekitámaszkodott az ágy háttámlájának.
„Pár pillanat és jobban leszek - biztatta magát. - Biztos van kézzel fogható magyarázata annak, hogy így érzem magam. De vajon mi? Mi lehet az oka annak, hogy szinte meg sem birok mozdulni, mindenem fáj, szédülök s olyan gyöngének érzem magam, mintha egy percet sem aludtam volna hetek óta, pedig most ébredtem fel. Felébredtem… - tünődött - de hol...”
Abban a pillanatban lépteket hallott, s lassan kinyílt az ajtó. Na végre valaki, aki elmesélheti neki, hogy mi folyik itt. Azt remélte, hogy ismerős arcot pillant majd meg maga előtt.
Lassan kinyitotta a szemét s végignézett a férfin, aki belépett a szobába. Bőr félcipőt, fekete öltönynadrágot és hófehér rövid ujjú pólót viselt. Igazán elegáns úriembernek festett. Magassága, széles válla és magabiztos férfias testtartása, már önmagában félelmet keltett a lányban. Bár maga sem tudta, miért. Aztán szembe nézett vele, s ereiben megfagyott a vér. A tekintete komoran és fenyegetően meredt rá. Tiszteletet parancsolóan nézett végig rajta, némi megvetéssel az éjsötét szemében. Vállig érő, hullámos fekete haja szabadon hullott a vállára, de nem takarta el a csúnya sebhelyet az arca jobb oldalán, amitől karakteres vonásai és merev, komor tekintete csak még félelmetesebb lett. A lány megborzongott. Már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel az idegent, aki megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne. Védekezésszerűen még hátrébb húzódott az ágyon.
Végtelen hosszú időnek tűnt, az a pár másodperc, ameddig a férfi hűvös tekintete szótlanul meredt rá. Végül az idegen fölényesen megszólalt:
- Végre felébredtél! Már azt hittem, hogy Csipkerózsikát akarsz játszani - gúnyolódott. -Valami zajt hallottam, - folytatta, miközben szúrós tekintetet vetett a lányra. - Ne gondold, hogy egyébként bejöttem volna. Mit csináltál? - kérdezte gyanakvóan és szétnézett.
- Hááát... - szólalt meg remegő hangon a lány - az van, hogy... sajnos eltörtem a poharat, amiben volt a víz volt - suttogta. Megmagyarázhatatlanul erős félelem gyötörte, mint aki attól fél, hogy a férfi nyomban megüti.
- Vagy úgy - húzta össze a szemöldökét a férfi, nemtetszését kinyilvánítva. - Ilyenek vagytok ti; nők. Mindig csak rombolni tudtok - mondta megvetéssel miközben megkerülte az ágyat és megnézte a széttört üvegdarabokat.
A lány remegve nézett a férfi után, nem tudta mire vélni az ellenszenvét, talán megbánthatta valamivel? A férfi magabiztos léptekkel haladt előre s fejcsóválva rátaposott a pohár darabjaira, amik recsegve-ropogva még apróbb darabokra törtek. Mintha az egész világra haragudna. Aztán arrébb lépett s kíméletlenül széthúzta a sötétítőket az ablakon, mintha csak büntetni szeretné a lányt, aki a hirtelen beáradó, vakító napfénytől csak hunyorogni tudott. Kellett neki néhány másodperc, amíg a szeme hozzászokott a fényhez. Abban a percben azt kívánta, bárcsak ez is egy rossz álom lenne és ez a förtelmes, félelmetes alak ne is létezne.
- Nem volt szándékos - hebegte. - Sajnálom, ha gondot okoztam. Én tényleg nem akartam - mondta kétségbeesetten. A férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait, s az infúziós állványhoz lépett.
- Már ennek sem veszed hasznát, épp, mint a pohárnak - mondta maró gúnnyal. - Majd felküldetem a házvezetőnőt, hogy takarítson utánad.
A lányt nagyon bántották a férfi sértő szavai, de egy szót sem szólt. Semmit se érne el azzal, ha még inkább magára haragítaná.
- Na de hagyjuk ezt - folytatta megvetően. - Inkább áruld el a neved és a címed.
- Miért? Ön talán, nem tudja? - kérdezte meggondolatlanul, de a férfi fenyegető pillantását látva máris megbánta.
- Ne játssz velem!- förmedt rá a férfi. - Se időm, se kedvem az efféle játékokhoz.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. „Te jó ég, hová kerültem? És ki ez a förtelmes alak? De ami a legfontosabb kérdés: ki vagyok én?”
Szörnyű felismerés lett úrrá rajta: nem emlékszik a saját nevére. Hiába kutatott kétségbeesetten a fejében minduntalan, se név, sem pedig egyetlen emlékkép nem jutott az eszébe, a szörnyű rémálmán kívül.
Rettegve nyitotta ki a szemét. Úgy érezte magát mint egy diáklány, aki nem tanulta meg a leckéjét s most itt áll, a szigorú tanára előtt.
Egy szót sem szólt, csak némán nézte a férfit, aki egyre türelmetlenebbül topogott előtte.
- Na mi az?! Talán elvitte a cica a nyelved? - mordult rá végül a férfi, s leült mellé az ágyra.
A lány hátán a hideg futkosott ennek a modortalan, mogorva és faragatlan fickónak a közelében. Ezért megpróbált minél hátrébb húzódni tőle.
A férfi nyomban észrevette a lány riadtságát és félelmét, amit egyszerűen nevetségesnek talált és mindeközben dühítette is.
- Csak nem félsz tőlem?! - nevetett fel gúnyosan. - Mit gondolsz ki vagyok én? - kérdezte megvetéssel a hangjában. - Talán emberevő szörnyeteg? Mondd! - förmedt rá erélyesen.
- Kérem hagyja abba! - kérte esdeklő tekintettel.
- Ugyan, mit hagyjak abba? Talán az én hibám, hogy nem felelsz a kérdéseimre? Vagy talán nem is akarod elárulni a neved?
- Sajnálom. Én el szeretném mondani - sóhajtott elkeseredve a lány, - de az az igazság, hogy nem tudom.
- Hogy-hogy nem tudod? Ne játssz a türelmemmel!- ordított rá.
- Nem emlékszem... Nem tudom... - mondta kétségbeesetten.
- Nem tudod vagy csak nem akarod, elmondani?- förmedt rá kíméletlenül.
- Nem tudom.
- Ne hazudj nekem!- kiabált rá erélyese megragadva a karját.
- Én nem hazudok. Ugyan miért is tenném? - mondta rémülten a lány. Nem tudta kiszabadítani magát a férfi szorításából. - Engedjen el! - kérte végül könnyek között. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem csak testileg, de lelkileg sem volt ereje szembe szállni ezzel az erőszakos emberrel.
A férfi abban a pillanatban elengedte és felállt az ágyról. Talán egy kis bűntudatot is érzett, de ha így is volt, nem mutatta ki.
- Jajj, ne! - fintorgott. - Csak nem sírsz?! Te komolyan azt hiszed, hogy a könnyeid meghatnak? Hát nagyon tévedsz!
- Mindjárt gondoltam - felelte fájdalmas mosollyal, majd erőt vett magán s letörölte a könnyeit. - Egyáltalán nem akartam szánalmat kelteni magában - folytatta egy kicsit bátrabban. - Az utolsó dolog, amire most szükségem van, az a szánalom. Kérem árulja el végre, hogy hol vagyok, ki maga és hogy kerültem ide. De főleg azt mondja meg, hogy mit tettem, amiért ennyire gyűlöl.
- Nem gyűlöllek - mondta egy kicsit kedvesebben - csak nem szeretem a betolakodókat.
- Betolakodókat?!- szörnyedt el. - Talán valami rosszat tettem?
- Nem, - csóválta meg a fejét a férfi. - Csak azokat nevezem így, akiknek nem kívánatos a jelenlétük a házamban.
A lány nagyot nyelt. Hát igen, ez lenne ő: egy nem kívánatos személy.
- Oh - mondta csalódottan - most már értem.
A férfi jól tudta, hogy ezzel megbántotta, de egy csöppet sem érdekelte. Legalább is megpróbált úgy tenni, mint akit nem érdekel. De arról megbizonyosodott, hogy tényleg nem emlékszik semmire.
- Hát igen - mondta kedvetlenül. - Ha tudtam volna, hogy a nyakamon maradsz, biztos nem hozlak ide.
- Most már tényleg nem értek semmit. Maga hozott ide? Miért?- értetlenkedet.
- Majd egyszer elmondom, de az biztos, hogy nem most. Rengeteg dolgom van. Inkább megyek és felküldetem a reggelid - majd egy pillanatnyi gondolkodás után gúnyolódva hozzátette: - vagy inkább az ebéded. Már ahogy vesszük.
A lány abban a percben a legszívesebben jól hozzávágott volna valamit, de a dühét inkább megtartotta magának. Nem akart bajt, elég nagy pácban volt már így is.
- Legalább a nevét árulja el, ha mást nem akar mondani - szólalt meg végül, beletörődve abba, hogy egyebet nem igen fog megtudni.
- A nevem Fehérvári Krisztián. Te pedig Csenger mellett vagy, a birtokomon. Egyelőre elégedj meg ennyivel! Ha délután megvizsgált az orvos, talán utána többet is elárulhatok. Viszlát - mondta, azzal kifordult az ajtón és elment.
- Viszlát! - szólt utána a lány, bár magában inkább így köszönt el, gúnyosan: “A soha viszont nem látásra, uram.”
“Micsoda egy idegesítő, fölényeskedő gazfickó”, gondolta magában a lány. “Elviselhetetlen egy alak. Csak azt tudnám, hogy hogyan kerültem ide.”
Most még gyöngébbnek érezte magát, mint amikor felébredt. Ez a beszélgetés teljesen kimerítette. De annyira felidegesítette a férfi viselkedése, hogy elaludni azért mégsem tudott volna. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy az jár a fejében: vajon hány éves is lehet a férfi? Talán harminchárom- harmincnégy. Biztos nincs több ennyinél. Aztán gyorsan ki is verte ezt az eszéből. Ugyan miért is foglalkozna ő ezzel? Semmi köze hozzá és nem is akarja, hogy bármi köze legyen ehhez a férfihoz.
Pár perc múlva egy konyharuhás, középkorú nő lépett be az ajtón, egy tálcával a kezében. A lány nem is tudta, hogy mennyire éhes, míg meg nem érezte a pirítós illatát.
- Jó reggelt, kedveském! - mosolygott vidáman a néni.
- Jó reggelt! - köszönt visszahúzódóan a lány, aki még mindig az előző beszélgetés hatása alatt állt.
- Meghoztam a reggelidet. Ettől egykettőre erőre kapsz majd! - mosolygott a nő, s elé tette a tálcát, ami tele volt finomságokkal: pirítós, lekvár, vaj, egy főtt tojás és egy pohár tej.
- Köszönöm! - felelete kurtán és kedvetlenül nekilátott a reggeliének, de minduntalan Krisztián sértő szavai jártak a fejében.
Miközben megkenegette a pirítóst vajjal, majd eper lekvárral, így szólt a nénihez:
- Sajnálom, hogy miattam kellett fáradnia.
- Oh, ez egyáltalán nem fáradság! - felelte vidáman. - Nagyon örülök, hogy végre felébredtél. Szeretem a vendégeket a házban. Valahogy mindig színt hoznak az unalmas hétköznapokba.
- Én nem vagyok vendég, csak egy betolakodó - mondta keserű mosollyal a lány.
- Ugyan már, ne is mondj ilyet! Te egy szívesen látott vendég vagy nálunk.
- Hát az úr nem így látja - sóhajtott.
- Vagy úgy! - húzta össze a szemét a néni, mint aki haragszik, amiért Krisztián udvariatlanul bánt vele. - Már értem. Gondolom a fiacskám veled is modortalan volt. Mint általában az idegenekkel. De hidd el, nem rossz fiú ő, csak túlságosan meggyötörte az élet - mondta szomorú mosollyal az arcán, s egy pillanatra elsötétült a tekintete, mintha fájó emlékek jutottak volna az eszébe. Aztán ismét vidáman folytatta.
A lányt igencsak gondolkodóba ejtették a nő szavai. Miért mondta azt, hogy túlságosan meggyötörte az élet? Mi történhetett vele, amiért ilyen undok lett? Annyira elkalandozott, hogy a néninek kétszer is fel kellett tennie ugyanazt a kérdést, mire meghallotta és válaszolt.
- Ízlik a reggeli amit készítettem?
- Oh, igen. Hát persze.
- Látom nagyon elkalandoztál.
- Igen, még nem vagyok túl jól.
- Elhiszem. De meglásd, hamar rendbe jössz majd.
- Igen, remélem - sóhajtott a lány, aztán kicsit vidámabban hozzátette: - Nagyon finom ez a pirítós, mondta miközben jó nagyot harapott belőle.
- Reméltem, hogy ízleni fog. Krisztán is nagyon szereti - mosolygott a néni. - Még nem tudom, hogy mit szeretsz és mit nem.
- Sajnos ezt én magam sem tudom - szomorodott el.
- Lassan majd rájössz. Emiatt ne szomorkodj - tette a vállára a kezét biztatóan a nő. - Idővel minden helyre jön, majd meglátod. Az is lehet, hogy holnapra már visszatér az emlékezeted. Ne törd olyan dolgokon a fejed, amiken már úgysem változtathatsz. Élj csak a mának, és ne törődj a holnappal. Az emberek túl sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap, és elfelejtik azt, hogy ma is nap van, és akár boldogok is lehetnének. De mire felébrednek, a holnapból is csak tegnap lesz, hisz az idő repül, észre sem veszed. Ezért élj minden napot úgy, mintha csak az az egy napod volna, a jövőt úgy sem sejtheted előre. Addig légy boldog, amíg még van rá lehetőséged - mondta a nő, miközben a saját múltján járt az esze.
A lány komolyan elgondolkodott a néni biztató szavain, majd mosolyogva nézett fel a mindig vidám asszonyra, akin tisztán látszott, hogy betartotta saját tanácsát. Mintha semmi sem árnyékolná be a boldogságát, pedig mint mindenkinek, az ő életét is beárnyékolták a sötét gondok.
Ötven év körüli lehetett, őszes haja kontyba fogva, de még mindig csinosnak és szépnek mondhatta magát. Az egyre mélyülő ráncok ellenére a mosolya még mindig tündökölt és megfiatalította. Látszott rajta, hogy minden napot ajándéknak tekint ebben az életben.
- Köszönöm a biztató szavakat - mosolygott. - Majd megpróbálom betartani. De azért tudni szeretném, hogy mi az, amit tudnak rólam - kíváncsiskodott.
- Sajnos nem többet mint te, kedvesem, - komolyodott el a néni. - Semmilyen irat nem volt nálad, amikor Krisztián rád talált.
- Rám talált...?- szörnyedt el. - De hol? Hogyan? Mikor?
- Jajj, már megint túl sokat fecsegtem! - tette a kezét a szája elé a néni rémülten. -Krisztián megtiltotta, hogy bármit is mondjak mielőtt megvizsgál az orvos. A fiacskám pedig majd mindent elmond, ha úgy látja jónak.
- Igen, persze. Ez érthető - törődött bele végül, de azért nem adta fel. - Azért azt megmondaná, hogy milyen évet írunk, és melyik hónapban vagyunk?
- Hát persze. 2011 május 3-a, kedd. Tavasz van. Ki is nyitom egy kicsit az ablakot, hogy egy kis friss levegő jöjjön be.
Nyomban az ablakhoz sietett és kinyitotta az erkély ajtó mindkét oldalán. A tavasz mámorító illata azonnal betöltötte az egész szobát. A friss fű és a nyiladozó virágok illatkeveréke egészen üdítően hatottak a lányra. A madarak csiripelése, a méhek zümmögése, a szél suhogása, minden zaj és illat a tavasz érkezését jelezte. Újra él a természet és vele együtt az egész világ.
- Olyan szép - suttogta a lány, - mint egy álom. - Szemei a távoli messzeséget fürkészték: a kék égboltot, amin habként lebegtek a hófehér bárányfelhők, a nap vakító fényét és az erdő zöld lombkoronáit, közben pedig hallgatta az élet hívogató szavát. A madarak éneke hallatszott a legszebbnek és a legközelebbinek. Hát persze, hisz két kis veréb szállt az erkély mellvédére és önfeledten ugrándozva a vadrózsa levelei és bimbódzó virágai között, boldogan dalolták éneküket. Mintha csak őt üdvözölnék s daluk is csak neki szólna.
- Milyen szép is volna, ha a világ mindig ilyen békés és vidám lenne - suttogta ábrándos tekintettel s eközben a távoli messzeséget fürkészte.
- Én is épp ilyen álmodozó voltam, mint te - mosolygott a néni. - De az élet megtanított arra, hogy soha ne kívánj többet, mint amennyit a két kezed munkájával el tudsz érni. Mert a túlzott ábrándozás még azt is elveheti, amid van.
- Igen ez így van - sóhajtott, vissza térve a valós világba. - De az a legszebb álom, ami örökre az is marad.
A néni csak mosolygott, ám a szíve mélyén igazat adott a lánynak, akit valamiért az első perctől fogva a szívébe zárt.
- Na de milyen modortalan vagyok - csóválta meg a fejét a hölgy. - Még be se mutatkoztam. A nevem Fehér Magda. Ha bármire szükséged van, csak hívj.
- Rendben - mosolygott.
Magda felsöpörte a pohárdarabkákat, kidobta a szemetesbe, az infuziós állványt is kitolta a szobából, aztán felvette a tálcát és így szólt:
- Most megyek. Sok dolgom van még a konyhában. Te csak pihenj nyugodtan és ne törd a fejed butaságokon. Inkább próbálj meg aludni egy kicsit, amíg ideér az orvos.
- Miért kell orvos jöjjön hozzám? - kérdezte kíváncsian. - Talán beteg vagyok?
- Krisztián majd mindent elmond - húzta ki magát a néni a felelet alól.
- Rendben - válaszolta egykedvűen. Egy cseppet sem tetszett neki, hogy titkolóznak előtte.
Némán bámult maga elé Magda távozása után. Azon töprengett, hogy vajon mit jelenthetett az, hogy Krisztián talált rá és mi lehet az oka annak, hogy olyan gyöngének érzi magát. Ezekre a kérdésekre viszont csak egyetlen ember tudja a választ, méghozzá Krisztián. De őt még látni sem akarta, beszélni vele pedig végképp nem. Aztán eszébe jutottak Magda szavai, és elhesegette a mihaszna gondolatokat. Lejjebb csúszott az ágyon, és becsukva a szemét csak a kinti morajra és illatmámorra koncentrált. Lassan mintha teljesen beleolvadt volna a környezetébe a felhők pihe- puha szárnyán röpülve.
Egyszer csak megint minden hideg lett és sötét, félelmetesen sötét. Nagyon fázott és rettentően félt. Jéghideg hullámok simogatták és ringatták a testét, majd hirtelen lehúzták a mélybe. Aztán egy meleg kéz, gyöngéden megsimogatta az arcát, ő pedig azonnal kinyitotta a szemét.
Krisztián állt mellette kérdő tekintettel és egy idősebb férfi öltönyben.
A lány kapkodva szedte a levegőt és verejtékben úszott. Kellett néhány perc, míg magához tért a rémálmából.
- Talán rosszat álmodtál? - kérdezte Krisztián.
- Igen,- felelte a lány, majd a másik férfira nézett. A magas, ősz, ötven év körüli férfi, kedves pillantása nyugtatóan hatott rá.
- Jó estét kisasszony! - köszönt udvariasan.
- Magának is jó estét! - köszönt kissé megszeppenve. Azonnal rájött, hogy ő nem lehet más, csak az orvos, s mikor bemutatkozott, sejtése igaznak is bizonyult.
- Az én nevem Bálint Eduárd - mutatkozott be kedvesen a férfi. - Az ön orvosa vagyok. Krisztián kért meg rá, hogy kezeljem magát. Hogy van? - kérdezte aggódó pillantást vetve rá.
- Igen, azt hiszem - felelte zavartan.
- Krisztián elmondta, hogy még nagyon gyenge, de ez természetes. Ne aggódjon emiatt. Pár nap, talán egy hét, és lassan ismét visszanyeri majd az erejét. Addig viszont pihennie kell. Felírtam néhány gyógyszert és vitamint, amitől hamar helyrejön. Na persze gyümölcsben és zöldségben gazdag étkezést is javaslok - fordult Krisztiánhoz.
- Ez csak természetes -helyeselt a férfi.
- Doktor úr, kérem árulja el, mégis mi bajom van! Miért nem birok szinte még mozogni sem?
- Kimerültség, enyhe kihűlés és tüdőgyulladás - felelte őszintén az orvos.
- Ez meg, hogy lehet? - kérdezte elszörnyedve.
- Ezt sajnos nem tudjuk -válaszolt kimérten az orvos, bár a lány biztos volt abban, hogy valamit eltitkol. - Eddig infuzión át kapta az antibiotikumot is, de most már természetesen tablettát írtam fel. Most pedig meg fogom vizsgálni - mondta az orvos, és kiküldte Krisztiánt a szobából pár percre.
Aztán vette a sztetoszkópját s meghalgatta a tüdejét, utána megmérte a vérnyomását és megnézte a torkát.
- Pár nappal ezelőtt - kezdte az orvos higgadtan - amikor megvizsgáltam, még nagyon rossz állapotban volt, de szépen gyógyul. Mondja csak, visszatérő rémálmai vannak? - kérdezte pár pillanat múlva.
- Igen, úgy is mondhatjuk -felelte szomorúan.
- És miről álmodik? - kérdezte az orvos kíváncsian.
- Nem is tudom. Minden olyan sötét, hideg, és nagyon félek. Mintha víz sodorna, aztán hirtelen elsüllyednék. De nem vagyok biztos benne. Minden olyan zavaros.
- Értem. Akkor felírok néhány nyugtatót is, hogy nyugodtabban tudjon aludni. Nagyon fontos, hogy kipihenje magát, ez csak úgy lehetséges, ha az álma is nyugodt.
- Rendben - sóhajtott a lány.
Bálint doktor ezután, behívta a férfit, aki mindeddig türelmetlenül várakozott odakinn és elmondta neki, hogy most már megnyugodhat, mert a lány mindenképp fel fog épülni. Aztán titkos pillantását vetve Krisztiánra, így szólt:
- Már majdnem végeztünk is! Egyetlen kérdésem maradt csupán: biztos benne, hogy nem emlékszik semmire?
A lánynak összeszorult a torka, s könnyes szemmel, csalódottan a takaróját markolászta. Miért hiszi mindenki, hogy hazudik? Miért hazudna ilyesmiben?
- Hát már maga is azt mondja, hogy nem mondok igazat?! - tört ki könnyek között a lány. - Nem, nem emlékszem semmire - kiáltotta rekedtesen mély csalódottsággal. - Még a saját nevemre sem emlékszem. Mit gondol, ez olyan jó érzés?!
- Kérem ne izgassa fel magát! - Nyugtatgatta az orvos s szemrehányó pillantást vetett Krisztiánra, aki nyomban lesütötte a szemét szégyenében. - Egy szóval sem mondtam, hogy hazudna - nézett kedvesen a lányra. - Csak amikor megvizsgáltam, még a nyomát sem találtam fejsérülésnek. Ezért találom egy kicsit furcsának. De az emlékezetkiesésnek pszichés okai is lehetnek.
- És ez mit jelent pontosan? - kérdezte értetlenül Krisztián.
- Hát... - mondta elgondolkodva az orvos - én személyesen még sosem találkoztam ilyen esettel, pedig már huszonöt éve praktizálok, mivel igen ritka. De azért még hallottam hasonlóról. Szóval a hölgy nem azért nem emlékszik, mert nem tud, hanem mert nem akar emlékezni.
- Ez nevetséges - háborodott fel a lány. - Maga szerint én nem akarok emlékezni? Ezt, hogy gondolhatja?!
- Elnézést, azt hiszem az előbb rosszul fejeztem ki magam. Ez tulajdonképpen nem akarat kérdése. Az ilyen esetekben egy nagy trauma vagy valami szörnyű esemény az, ami kiváltja az amnéziát. Ilyenkor az elme blokkolja az emlékeket, így védve meg saját magát attól a fájdalomtól, amit az emlékezés okozna. Mert az, amit nem tudunk, nem is fáj, ugyebár!
- És ez az állapot meddig tarthat? - kérdezte Krisztián kíváncsian.
- Nem lehet tudni - felelte az orvos elgondolkodva. - Talán csak napokig, hetekig, de az is lehet, hogy hónapokig vagy évekig. Ez tulajdonképpen a pácienstől függ és persze attól, hogy mekkora trauma érte.
- Ez nem lehet igaz - mondta csalódottan a lány. - Nincs rá valami gyógymód? - kérdezte bizakodva.
- Sajnos nincs, csak a türelem. Talán hamarabb meggyógyulna, ha a saját környezetében lenne. De így egy kicsit tovább fog tartani -mondta az orvos, aztán Krisztiánhoz fordult: - Még mindig nincs semmi nyom, hogy ki is lehet valójában?
- Nincs. Azt reméltem, ha felébred, majd ő elmondja, hogy hol lakik és hogy kicsoda, mert a barátom sajnos semmit sem talált. Bár az az igazság, hogy még csak Magyarországon kutatott az eltűnt személyek között, a határon túl még nem. Persze most már megvárjuk, míg jobban lesz, s csak azután fogja folytatni a nyomozást.
Az orvos csak némán bólintott, jelezve ezzel, hogy teljes mértékben egyetért a férfival. A lány viszont ezzel szemben teljesen elkeseredett.
- Hát nincs senki, akinek hiányoznék?! - csordult ki ismét a könnye.
Mindkét férfit szíven ütötték kétségbeesett szavai, de nem tudtak rá mit válaszolni. Végül az orvos lépett oda hozzá, s biztatóan megfogta a kezét.
- Ne aggódjon, kisasszony! Higgye el, minden rendbe fog jönni. Legyen türelmes és nyugodjon meg.
- Megpróbálok - felelte és letörölte a könnyeit.
Végül, Bálint doktor elköszönt, Krisztián pedig kikísérte őt. Egészen a bejárati ajtóig egy szót sem szóltak egymáshoz. Ám ott az orvos visszafordult és így szólt:
- Nagyon jól tetted, hogy haza hoztad a lányt és nem egy kórházba vitted. A magány most mély depresszióba taszíthatná.
- Igen, jó neki - felelte feldúltan a férfi. - De megmondanád, mit kezdjek vele, hogy a nyakamon maradt?!
- Ejnye fiam - fordult hozzá Eduárd, biztatóan megveregetve a vállát. - Már évek óta ismerlek, szinte gyerek korod óta. Tudom, hogy nem vagy rossz ember, és remélem most sem kell csalódnom benned. Légy türelmes ehhez a lányhoz.
- Akkor azt is tudnod kell, hogy a türelem nem a legnagyobb erényem.
- Pedig most vissza kell fognod magad, hisz az imént te magad is láthattad, milyen ingatag a lelkiállapota, nem beszélve a rémálmairól és az emlékezetkieséséről. De ezeknél még nyugtalanítóbb az, ahogyan és ahol rátaláltál. Eleinte rossz ötletnek találtam, hogy itthon akarod gondját viselni, most viszont úgy látom, ez volt a legjobb amit tehettél. Nagy szüksége van most a támogatásotokra ahhoz, hogy felépüljön.
- Hát ez óriási! Már csak ez hiányzott nekem! - mérgelődött tovább Krisztián.
- Ne mond ezt! - rótta meg az orvos. - Inkább örülnöd kellene, hogy egy ilyen gyönyörű lányt vezérelt utadba a sors.
- Igen, ezt jól mondtad, gyönyörű lány. Épp ez vele a baj - sóhajtott szomorúan.
- Most már tényleg nem értelek, fiam.
- Nem is kell, hogy megértsd -felelte Krisztián titokzatosan, aztán így folytatta másra terelve a szót: - Mit gondolsz, elmondhatom már neki azt, hogy mi történt?
- Mármint azt, hogy hol találtál rá? Nem, semmi esetre sem. Félek, ez csak még inkább felzaklatná. Egyelőre ne mondj neki semmit. Már így is túl sokat tud. Várjuk meg, amíg visszanyeri az erejét, utána majd meglátjuk.
- Rendben.
Az orvos távozása után, Krisztián tétovázva ment fel a lány szobájába. Fogalma sem volt arról, hogy mit is mondhatna neki. Zavarta az a tudat, hogy a lány láthatja a sebhelyes arcát, de főleg az, hogy kénytelen lesz a gondját viselni még egy ideig. Kopogott, de mivel nem kapott választ, benyitott. A lány könnyes szemmel bámult a semmibe, mintha csak a kinti félhomályt nézte volna, de a tekintete annál sokkal messzebbre nyúlott. Észre sem vette, amikor a férfi belépett.
Krisztián pár pillanatig csak szótlanul állt s nézte a lányt, de amikor látta, hogy az rá se hederít, megszólalt:
- Talán zavarok? - kérdezte érdes hangon.
A lány sietve letörölte a könnyeit, majd a férfi felé fordulva válaszolt:
- Nem. Dehogy. Észre sem vettem, hogy bejött.
- Mond csak, te szándékosan bosszantani akarsz a magázódással? - kérdezte Krisztián félig tréfálkozva, félig komolyan, de az arckifejezése semmit sem változott, mindig komor és halálosan komoly tekintete ugyan az maradt.
- Sajnálom - erőltetett mosolyt az arcára. - Azt hittem tiszteletlenségnek tartanád a tegeződést azok után, hogy csak egy betolakodónak tekintesz.
- Ez jogos - bosszankodott.- De Magdának igaza van, te vendég vagy itt, nem pedig betolakodó.
- Igen, vendég - sóhajtott. - Akinek te nem kifejezetten örülsz.
- Ez így igaz - helyeselt.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy megértelek de nem tudlak. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni azt, hogy neked miért vagyok olyan ellenszenves.
- Egyszerűen azért, mert nő vagy - válaszolt komoran a férfi.
- Hogy mi?! - háborodott. -Talán csúnya vagyok?!
- Nem - felelt haragosan.- Inkább az a baj, hogy túl szép vagy - folytatta, majd a fésülködő asztal fiókjából elő vett egy tükröt, és a lány elé tartotta.
A lány mintha csak egy idegen embert pillantott volna meg a tükörben, egy ismeretlen nőt, aki talán, lehet, hogy szép, de ő egyáltalán nem érezte magát annak. Égszinkék szomorú szempár pillantott vissza rá, ami biztosan ő volt, de a sima, fiatal arca és a hosszú, enyhén kócos, szőke haja már egyáltalán nem volt ismerős a számára. Lassú mozdulattal megérintette az arcát, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy valóban magát látja, nem pedig valaki mást.
- Hát ez lennék én - suttogta szinte csak úgy önmagának. - Még a saját arcomra sem emlékszem - nézett a férfira keserű mosollyal. - Egyáltalán nem vagyok túl szép, inkább csak olyan, mint bármely másik nő - sóhajtott.
- Akkor úgy látszik, mi ketten nem ugyan azt a nőt látjuk -mondta komolyan, szinte meglepetten Krisztián. - Tudod a magadfajta, gyönyörű nők felszínesek és csak ártani tudnak az embernek, megbízhatatlanok, kétszínűek, nem tudják, hogy hol a határ - folytatta haragtól szikrázó tekintettel.
Elvette a lánytól a tükröt, hogy a helyére tegye, és mindeközben megpillantotta saját csúf és torz tükörképét. Dühösen s mérhetetlenül csalódottan hajította vissza a tükröt a helyére, majd rácsapta a fiókot.
A lány ez idő alatt csak hallgatott, majd szinte kitörtek belőle a szavak:
- Miért ítélsz el, holott nem is ismersz?! Miért gondolod, hogy minden nő egyforma? Honnan tudhatnád, hogy én milyen vagyok?- förmedt rá haragosan. - Mondd, miért ítélsz el? - kérdezte végül könnybe lábadt szemmel.
- Mert te is úgy nézel rám, mint mindenki más! Akár egy szörnyetegre - ordította dühösen és kétségbeesetten, aztán becsapva maga mögött az ajtót, távozott.
Dúlt-fúlt haragjában. Dühös volt a lányra, hisz sikerül mindig a legrosszabbat kihoznia belőle, de saját magára is, mert megszegte az orvosnak tett ígéretét, mivel nem tudott uralkodni magán.
A lány viszont hirtelen mindent megértett. Felvillant előtte egy kép a " Szépség és a szörnyeteg" című meséből. Végre valami, amire emlékszik. Ennek mégsem tudott igazán örülni, hisz ez az egész helyzet arra a mesére emlékezteti. Így hát, rájött arra, hogy a férfi miért nem tud kedves lenni hozzá. Végülis nem az zavarja, hogy mások szörnyetegnek látják, hanem inkább az, hogy ő saját magát tekinti annak. Ezért is olyan, amilyen: elviselhetetlen.
Valahogy nem tudta kiverni a fejéből Krisztián utolsó szavait. Miért hiszi azt, hogy úgy tekint rá, akár egy szörnyetegre? Talán észrevehette a félelmet a szemében, amikor rá néz? Igen, biztos ez lehet az oka. De hát hogy is tekinthetne rá félelem nélkül, amikor a sötét fekete szemében izzik a harag és a gyűlölet? Ez pedig a hangnemét is jócskán átitatja, főleg, ha vele beszél. Hogy is ne félne tőle, amikor olyan magas, erős és szikla szilárd akár egy hegy, ő pedig olyan védtelennek érzi magát, legfőképp ilyen állapotban. Elhatározta, hogy ha csak lehet elkerüli Krisztián szemrehányó, haragos tekintetét.
Egy óra múlva Magda behozta a vitamindús zöldség levest, épp ahogy az orvos előírta és a gyógyszereket is, amiket saját kezűleg adott be a lánynak, felügyelve, hogy mindet beszedje. Természetesen Krisztián kérésére.
- Krisztián szeretné, ha mihamarabb meggyógyulnál -mondta Magda a vacsora után a lány fintorgó arcát látva. A négy tabletta látványa is hányingert keltett benne, mégis elvette őket. A nő megjegyzése viszont felkeltette a figyelmét.
- Hát persze - mondta keserű mosollyal a lány. - Krisztián mihamarabb meg akar tőlem szabadulni - folytatta szomorúan, miközben elvette a vizet és egyenként lenyelte a tablettákat. - Rajtam ne múljon - emelte fel a poharát az utolsó tablettánál, mintha csak tósztot mondana.
- Ne mond ezt, kedveském -simogatta meg kedvesen a nő a lány fejét. - Krisztián egyáltalán nem akar megszabadulni tőled, csak azt szeretné, ha mihamarabb rendbe jönnél.
- Hát akkor elég furcsán mutatja ki a jószándékát -panaszkodott. - Csak tudnám, miért vagyok ilyen ellenszenves neki! Én igazán nem akarok a terhére lenni.
Magda egyenesen megsajnálta, szerette volna megvigasztalni őt.
- Ez igazán nem a te hibád! Krisztiánnak általában minden idegen ellenszenves. Adj neki egy kis időt s meglátod, a zord külső igazán nagy és nemes szívet takar. Lassanként erre te magad is rá fogsz jönni - mosolygott kedvesen.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos - sóhajtott.
- Pedig így lesz majd, meglátsd.
A lánynak még elalvás előtt is a fülében csengtek Magda szavai, bár ő erősen kételkedett abban, hogy valaha sikerül majd a férfi jobbik oldalát is meglátnia. Szerencsére az álma most sokkal nyugottabb volt, hála a nyugtatónak, amit az orvos felírt. Mélyen aludt egész éjjel.
Ennek ellenére reggel mégis verejtékben úszva ébredt fel. Minden csurom vizes volt körülötte: a párna, a takaró, az ágy, nem beszélve a hálóruhájáról, amit teljesen átitatott az izzadtság. Az egyetlen dolog, aminek még igy is örülni tudott az az volt, hogy már könnyebben mozogott, bár még mindene sajgott. Végre fel tudott ülni és a végtagjai sem voltak olyan merevek. Talán hamarabb rendbe fog jönni, mint azt gondolta.
Abban a pillanatban nem vágyott másra, mint egy jó meleg fürdőre. Csakhogy egyedül még erre sem lenne képes. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát.
Nem sokkal később Magda kopogott és lépett be az ajtón, mosolygós arccal mint mindig. Meghozta a reggelijét. Csodálkozva látta, hogy már ébren van, így nem kellett felkeltenie. Miután jó reggelt kívántak egymásnak, a nő elhúzta az ablakról a sötétítőket, hogy a nap meleg sugara beragyoghassa a szobát. Bár még csak nyolc óra múlt el néhány perccel, a felkelő nap mégis úgy tündökölt, akár egy drágakő.
Magda azonnal észrevette mi a baj, s megszólalt mielőtt a lány bármit is mondhatott volna. Kiolvasta a szeméből, hogy mennyire szégyelli magát emiatt. Ezért oda lépett hozzá és kedvesen megsimogatva a fejét így szólt:
- Teljesen megszokott dolog, hogy így verejtékezel, hiszen tüdőgyulladásod van. Ebből láthatod, hogy lassanként meggyógyulsz.
- De annyira sajnálom, hogy ilyen sok gondot okozok -sajnálkozott a lány, végignézve magán és az ágyon.
- Ugyan már, semmi baj -nevetett Magda. - Ezen ne törd a fejecskéd. Az viszont biztos, hogy nem maradhatsz így. Ki kell cserélnem az ágyneműt, te pedig biztos örülnél egy jó forró fürdőnek is.
- Az jó lenne, de sajnos ez, ilyen állapotban nem fog menni - sóhajtott a lány. - Nem hiszem, hogy elég erős lennék ahhoz, hogy fel tudjak állni.
- Igen, ebben teljesen igazad van, épp ezért fog nekünk Krisztián segíteni.
- Inkább ne! - vágta rá nyomban. - Nem akarok még több gondot okozni neki.
- Pedig meg kell fürdened. Én pedig nem hiszem, hogy el tudnálak egyedül kísérni a fürdőszobáig. Ne aggódj, sem a fürdésben, sem pedig az öltözködésben nem fog segíteni. Ez az én dolgom. Tudom, hogy mennyire félted a titkod. Rajtam és az orvoson kívül nem tudja senki, és ne félj, Krisztián tőlünk nem tudja meg - mosolygott Magda megértően.
A lány először elpirult, mikor arra gondolt, hogy a férfi esetleg megláthatná őt meztelenül, aztán mikor a nő folytatta elgondolkodott. Végül is nem értette, hisz neki nincsenek titkai. Milyen titokról beszélhet akkor Magda? Egyszerűen nem mert rákérdezni, majd kiderül ez is szépen.
- Nem lehetne mégis valaki mást hívni? - kérdezte másra terelve a szót s még mindig abban reménykedett, hogy nem kell ismét szembenéznie a férfival.
- Sajnos nem - mondta sajnálkozva a nő. - Tudod csak mi élünk itt. Krisztián, én és a kertész, de ő általában nem sokat tartózkodik a házban.
- Hogy-hogy? - kérdezte döbbenten. - Na és hol van Krisztián családja? - értetlenkedett a lány.
Magda tekintete egy pillanatra elsötétült. Nem tudta helyesen teszi-e, ha bármit is mond neki. Végül úgy döntött, nem árt, ha a lány tisztában van néhány dologgal.
- Sajnos neki már nincs családja - mondta szomorúan. - A szülei meghaltak egy autóbalasetben, a nővére pedig férjhez ment még régen a fővárosban. Úgyhogy ő most egyedül él itt - sóhajtott Magda keserűen.
- Akár egy remete - tette hozzá a lány elgondolkodva. -Nem lehet könnyű neki. És még ott van az a csúnya sebhely is az arcán. Ezért olyan megkeseredett, nem igaz?
- Részben igen - felelt a nő.
- Miért talán van más oka is annak, hogy Krisztián olyan amilyen? - kérdezte kíváncsian.
- Ha igazán érdekel, azt hiszem ezt tőle kellene megkérdezned -méltatlankodott Magda. Aztán, mintha mi sem történt volna, újra derűs kedvvel így szólt: -Megyek, előkészítem a fürdővizet, aztán szólok Krisztiánnak, hogy segítsen.
Pár pillanat múlva már el is tűnt, a pálmák közti ajtó mögött. A lány már amugy is kiváncsi volt, hogy mi lehet odabent. Hát most megtudta: a fürdőszoba. Csodálkozva nézett a nő után. Vajon minden szobának van külön fürdőszobája, vagy csak annak?
Még fel sem ocsúdott a gondolataiból, mikor Magda már meg is jelent Krisztián kíséretében. A lány még azt sem vette észre, hogy a nő mikor hagyta el a szobáját, s már meg is jött.
Nagy meglepetésére most először, vonzónak találta a férfit aki belépett az ajtón.Félelmetesnek, de mindeközben iszonyú vonzónak is. Ahogy az arca szebbik felét nézte, amelyiket nem csúfította sebhely, nagyon jóképű férfinak hatott, aki képes megdobogtatni egy nő szívét a puszta jelenlétével is. "Miért félek így tőle mégis?" - tette fel magának a kérdést a lány, de amikor a szemébe nézett, már tudta is a választ. Szemrehányó, haragos és gyűlölettel teli tekintete épp elég volt ahhoz, hogy a lány ereiben megfagyassza a vért. Képtelen volt ezt elviselni, így inkább elfordította a fejét. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy nem először néz rá így egy férfi, és ő sem először retteg így valakitől. Ez a deja vu érzés talán már az első találkozásuk óta jelen van.
- Jó reggelt! - köszönt a férfi kelletlenül.
- Jó reggelt! - felelt, idegesen babrálva a hajtincseivel. Rá sem nézett.
- Magda szerint nem ártana neked egy fürdő - lépett közelebb a lányhoz. -És ahogy így elnézlek, igaza is van - mérte végig fölényes tekintettel.
De a lány válaszra sem méltatta, még csak felé sem fordította a tekintetét. Ez pedig igencsak idegesítő, főleg egy olyan ember számára, mint Krisztián. Ennek ellenére megpróbálta megőrizni a hidegvérét.
- Na gyere - mondta a férfi lehajolva hozzá és az ölébe vette. - Majd én segítek, ha még arra sem vagy képes, hogy a fürdőig elsétálj - gúnyolódott.
- Na de fiam! - szólt rá Magda a háta mögül. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért? - nézett hátra a férfi ártatlan tekintettel. - Én csak az igazat mondtam.
A lány csak hallgatott. Félt, ha megszólal, elerednek a könnyei, akkor pedig még ennél is megalázóbb helyzetbe sodorja magát.
Krisztián a gúnyolódását csupán álcának használta, leplezve így zavarát. Hisz olyan régen volt már, hogy egy nőt tarthatott a karjaiban. Ez pedig elfeledett érzéseket keltett újra életre benne. Ettől viszont egyenesen megrémült. Meggondolatlan, hűvös szavaival saját érzései ellen próbált meg védekezni valahogy. Mindhiába.
Végtelenül hosszúnak tűnt az az idő, míg végül a fürdőszobában letehette a lányt a kád melletti székre.
- Remélem a vetkőzés már egyedül is menni fog -mosolygott pimaszul.- Vagy talán ebben is segítsek?- kérdezte gonoszkodva, szándékosan zavarba akarva hozva ezzel a lányt.
Persze ez sikerült is neki, hisz a lány szinte azonnal válaszolt:
- Nem, azt hiszem ez egyedül is menni fog.
A hideg borzogatta ha csak arra gondolt, hogy ez a goromba és pimasz fráter akár egy ujjal is hozzáérhet.
- Mindjárt gondoltam -válaszolt gúnyos mosollyal a férfi.
A lány abban a pillanatban úgy érezte, hogy elsüllyed szégyenében. Azt kívánta, bárcsak megnyílna a föld alatta, őt pedig örökre elnyelné. Micsoda megaláztatás! Krisztián egy percig sem titkolta, hogy mennyire nehezére esik segíteni neki.
Magda szemrehányó tekintete viszont a férfi figyelmét sem kerülte el, így hát elviharzott mellette.
- Ne is figyelj rá - mosolygott a nő, becsukva maga mögött az ajtót.
Mikor nekikészült levetkőzni, akkor tudatosult csak benne, hogy Krisztiánnak bizony igaza volt, még levetkőzni sem tudott egyedül. De Magda szó nélkül segített neki levetni a hálóruháját és besegítette a kádba. Szégyenkezve nézett fel a mellette álló nőre:
- Sajnálom, hogy ennyit kell fáradnia miattam. Annyira szégyellem magam - folytatta könnybe lábadt szemekkel.
- Nincs miért szégyellned magad - mosolygott Magda megértően. - Nem a te hibád, ilyesmi bárkivel, bármikor megeshet.
A meleg fürdő nagyon jó hatással volt rá, szinte megkönnyebbülve érezte magát tőle. Ám miközben mosakodott s a tenyerével végigsimított a derekán, sebhelyeket vélt felfedezni rajta. Először azt hitte, biztos csak néhány karcolás van rajta, aztán az ujjait újra és újra végighúzta a derekán számtalan zúzódást talált magán. Hosszú, sávok szelték át a hátát széltében-hosszában, mintha csak korbácsnyomok lettek volna. Néhány igen csak régi heg lehetett, hisz alig lehetett kitapintani, néhány viszont még mindig sajgott, bár ezek korántsem mondhatóak olyan mélynek, mint a többi.
A lány szinte azonnal rájött, hogy ezek bizony bántalmazás nyomai. Rémülten emelte fel a tekintetét a mellette álló nőre.
- Ez meg mi? - kérdezte kétségbeesetten, ismét végigsimítva a hátát. - Ugye ez nem az, amire gondolok?- tette fel a kérdést elszörnyedve, mintha csak azt várta volna Magdától, hogy megcáfolja az elképzelését.
- Sajnálom, lányom - felelt a nő sajnálkozva, - de ha arra gondolsz, hogy ezek sebhelyek, amiket verés okozott, sajnos azt kell mondjam, ezek azok.
- Ez nem lehet igaz... -mondta kétségbeesetten a lány.- Mintha korbácsnyomok lennének.
- Igen, így van - válaszolt szomorúan Magda.- Ez az a titok, amiről az előbb beszéltem neked. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy te akár nem is emlékezhetsz rá. Nagyon sajnálom.
- Tényleg nem emlékszem -szomorodott el a lány. - Nem értem. Én már semmit sem értek.
- El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez neked. Talán épp emiatt nem emlékszel a múltadra -mondta a nő elgondolkodva.
- Meglehet - sóhajtott a lány. -De ki lehet képes ilyesmire? Mi történhetett velem? Mégis ki gyűlölhet engem ennyire? - kérdezte könnyeivel küszködve.
- Ne bánkódj, gyermekem, nem éri meg a könnyeket -simogatta meg Magda a fejét együttérzően. - Itt biztonságban vagy, senki sem bánthat téged.
- Igen. Így van - válaszolt, letörölve a könnyeit s közben mosolyogni próbált.
Ez lehet az oka annak a félelemnek, amit a férfi közelében érez, nem alaptalanul. Bár a múltjára nem emlékszik, ez mégis beleégett az agyába, akár a forró pecsét. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy emlékezni akar a szörnyű és kegyetlen múltra. Abban a pillanatban elhatározta, hogy ezt a félelmet, ami gyökeret eresztett benne, legyőzi bármi áron és tövestül tépi ki a szívéből. Eközben azt is eldöntötte, hogy elnyeri ennek a komor és megkeseredett embernek a bizalmát. Mert őt, soha, senki nem bánthatja többé. Krisztián sem.
Nem tudta elfeledni a sebhelyeket a hátán. Másra sem tudott gondolni, csakis arra, hogy ki és miért tehette ezt vele. Ki lehet ilyen kegyetlenségre képes? Milyen ember egyáltalán az ilyen?
Magda közben felöltöztette, megszárította és megfésülte a haját, aztán elment, hogy lecserélje az ágyneműt és behívja Krisztiánt.
A lány addig a tengerzöld csempét csodálta és a fürdő elegáns berendezését. Minden csodaszép volt. Neki mégis legjobban a fürdőkád feletti, mozaik csempéből kirakott sellőlány tetszett.
Annyira elbámészkodott, hogy észre sem vette, amikor a férfi megjelent az ajtóban. Már csak arra lett figyelmes, hogy Krisztián egy szó nélkül ölbe kapja és visszaviszi az ágyába. Lassan letette őt, aztán két lépést hátrált, és csak nézte. A férfi abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne lenne a heg az arcán, mert a "Szépség és a szörnyeteg"-ből idézve "ugyan ki lenne képes megszeretni egy szörnyeteget". Ez a replika viszont szinte már a mottójává vált.
Akarata ellenére vonzalmat érzett a lány iránt. Olyan szép volt, ahogy ott feküdt az ágyon védtelenül, magányosan, akárcsak ő. Hosszú, szőke haja szétterült a párnán, mint valami mesebeli hercegnőnek, és aranylott a napfényben, az arca kipirult, a meleg fürdő után, de a kék szemei olyan szomorúan csillogtak, amikor a tekintetét rá emelte, hogy szinte megsajnálta s a legszívesebben átölelte volna.
A lány nyomban észrevette, hogy Krisztián nem úgy néz rá, mint máskor, nem gyűlölettel és haraggal, hanem kedvesen és megértően. Talán ebből merítette a bátorságot, ahhoz hogy megszólaljon:
- Köszönöm, hogy segítettél -mosolygott szomorúan a lány. - Kérlek bocsáss meg, hogy annyi gondot okozok neked. Én igazán nem akarok a terhedre lenni. Annyira sajnálom - mondta miközben eleredtek a könnyei. Nagyon megviselte őt az iménti szörnyű felfedezés.
- Ugyan már - ült le mellé a férfi letörölve a könnyeit - semmi baj. A szavai, talán most először, lágyan csengtek, nem tudta megállni, hogy kedves legyen hozzá.
A lánynak pedig jobban szüksége volt valakire, mint bármikor. Azok a sebhelyek a hátán a lelkét is megsebezték. Zokogva borult a férfi vállára, mintha csak egy régi jó barátja lenne, nem pedig az a goromba fráter, akit megismert.
Krisztán nagy meglepetésére olyan gyöngédség járta át a lelkét, amelyre nem számított. Ettől viszont csak még inkább megrémült. Hátrább akart húzódni de olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy nem volt szíve megtenni, hiszen érezte, milyen nagy szüksége van most a lánynak rá. Ezért inkább átölelte, pedig tudta jól, a tűzzel játszik, mert olyan érzéseket keltett benne, amelyeket minden erejével próbált elfeledni. Félt, ha túl közel engedi őt a szívéhez, összetöri majd, pedig a darabjait talán még most sem sikerült összeszednie.
A lányt villámcsapásként érte a férfi erős kezének gyöngéd érintése, ami körbefonta a hátát, szinte begyógyítva rajta a hegeket. Mintha egy gyönyörű felemelő érzés csapott volna a szívébe. Hirtelen minden sérelmet elfelejtett, amit a férfi okozott, és a félelem, ami mindeddig gyötörte lelkét, tovatűnt. Már egy csöppet sem félt Krisztiántól, inkább lovagnak tekintette, mintsem szörnynek. Még inkább hozzá bújt védelmet keresve a karjaiban. Lassacskán megnyugodott, de a férfit még mindig nem engedte el. Úgy kapaszkodott belé, akár egy fuldokló a mentőövébe a háborgó tengeren.
Krisztiánnak viszont már- már kínossá vált a helyzet, így óvatosan eltolta magától a lányt, aki csak abban a pillanatban jött rá arra, hogy mit csinál. Épp annál az embernél keres menedéket, aki a legjobban gyűlöli őt. Szégyenkezve hajtotta le a fejét.
- Ne haragudj - suttogta szomorúan. - Nem lett volna szabad így kiborulnom.
- Ez igaz - helyeselt a férfi.- De ez az én hibám. Nem lett volna szabad olyan durván beszélnem veled. Végül is nem a te hibád, hogy gondoznom kell téged. Én hoztalak a házamba ahelyett, hogy kórházba vittelek volna, -folytatta Krisztián kicsit mogorvábban és csípősebben, mint akarta, aztán felállt.
- De már megbántad, igaz? Ne is tagadd! Tudom, hogy így van - sajnálkozott. - De kérlek ne gyűlölj emiatt! - mondta szomorúan a férfi szemébe nézve. Nagyon bántotta a tudat, hogy gyűlöli őt és nem is sejti, milyen nagy szüksége lenne most egy barátra.
Krisztiánt szíven találták a lány kétségbeesett szavai, mintha a fal, amit önmaga köré emelt, gyengülni látszott volna.
- Nem gyülöllek - felelte meglepően kedvesen mélyen a szemébe nézve. "Bármennyire is akarlak, sajnos nem tudlak gyűlölni"- tette hozzá gondolatban a férfi. Nem tudta volna tovább elviselni sem a lány mélyreható tekintetét, sem pedig a közelségét, ezért inkább távozott. Jobban mondva úgy elviharzott, hogy majdnem fellökte Magdát a lépcsőn, aki épp a lányhoz tartott.
- Mi a baj édes fiam?- kérdezte a nő Krisztián aggodalmas arcát látva. Jól ismerte őt, hisz már gyerekkora óta a családjánál dolgozott, nagyon sokat vigyázott rá és a nővérére is, főleg ha a szüleik üzleti ügyben utaztak el. Szinte a fiának tekintette, s a férfi sem volt ezzel másként.
- Jajj, Magda, kérlek ne haragudj - fogta meg a kezét a nőnek, aki kissé megtántorodott. - Majdnem elestél.
- Azért az még messze volt -mosolygott a nő.- De mond csak, miért vagy ilyen zaklatott? Már megint udvariatlan voltál szegény lányhoz, nem igaz? - kérdezte Magda szemrehányóan.
- Most nem - sóhajtott a férfi. - De olyan nehéz kedvesnek lenni hozzá. Ha ránézek, eszembe jut a múlt. De ami a legrosszabb, hogy gyűlölni sem tudom őt. Valahogy nem megy - mondta elgondolkodva.
- Nem is kell gyűlölnöd őt, édes fiam! - veregette meg a vállát mosolyogva Magda. -Felejtsd végre el a régi sebeket! Nem minden lány egyforma. Az a te hibád, fiam, hogy képtelen vagy megbízni bárkiben, és mindenki előtt bezárod a szívedet, nehogy valaki újra megsebezzen. De aki túl sokáig óvja a szívét a fájdalomtól, egy reggel arra ébred, hogy végleg egyedül maradt öreg napjaira - mondta a nő elgondolkodva, mintha csak önmagáról beszélne, aztán elsietett a férfi mellett, nehogy az meglássa a szemében csillogó könnyeket.
Krisztián viszont így is rájött arra, hogy Magda saját tapasztalatból beszélhet, épp ezért engedte őt el szó nélkül. Nem akarta tovább feszegetni a témát. De azért a nő szavai igencsak gondolkodóba ejtették. Soha sem jár el sehová, remeteként él ezen a kihalt birtokon. Esélye sincs nőkkel ismerkedni. Talán maga a sors vezérelte az útjába ezt a lányt, új esélyt adva ezzel neki a szerelemre. Ez a lány lehet az utolsó esélye a boldogsághoz. De vajon képes lenne-e szeretni őt így, ilyen arccal? Nem sok reményt fűzött hozzá. Ezért hamar el is hesegette ezeket a gondolatokat, inkább a munkájába temetkezett az irodájában.
