A múlt fogságában Részletek a fejezetekből

Sziasztok! Most mint az első résznél, minden fejezetből kaptok egy kis részletet.

II fejezet (részlet)

- Talán ünneplünk valamit?  - kerdezte kívancsian. 

- Igen - mosolygott a férje - méghozzá azt, hogy életben vagy és hazatértél, hozzám.

    Izabella körbenézett, evel is leplezve érzéseit. Kellemetlenűl érintette a férje megjegyzése. Hisz nem hozzá tért haza és egyáltalán nem is állt szándékában vele maradni. Büntudata támadt amiért elfogadta azt az egy hónapot, mikor már most tudja mit akar. Biztos volt benne, hogy a szerelme Krisztián iránt nem fog elmúlni.

- Túl előkelő ez a hely nekem -mondta a nő elterelve így a gondolatait a szerelméről.- Mintha mindenki minket figyelne.

- Talán azért, mert nem vegyültünk el a társaságban. Biztos azt gondolják, hogy nagyon befolyásos emberek vagyunk - mosolygott Miki huncutul.

- Lehet, hogy igazad van - sóhajtott a nő elgondolkodva s ismét körülnézett.- Nekem ez akkor sem tetszik - panaszkodott.

- Akkor csak rám figyelj - szólalt meg Miki kedvesen.- Elvégre szórakozni jöttünk.

- Igazad van.

    Közben meghozták a bort és kitöltötték nekik. Végül megrendelték az ételt, ami könnyű salátából, gombóclevesből és burgonya püréből állt, desszertnek pedig francia krémest.

   Ahogy felszolgálták az előételet, Miki azonnal neki látott terve megvalósitásához. Vissza akarta kapni a feleségét.

- Tudom jól mennyi fájdalmat okoztam neked - kezdte a férfi bátortalanul.- Hidd el, már nagyon megbántam mindent. Talán nincs is rá szó, hogy mennyire...- mondta szomorúan. Átnyúlt az asztal felett és megfogta a felesége kezét.

- Kérlek ne - suttogta a nő s lassan elhúzta a kezét. Fel sem nézett a tányérjából. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem akarta a férje bűnbánó beszédét hallani. Már így is épp elég nyomorultul érezte magát. 

   Amikor felnézett és kinyitotta a szemét, tekintetük találkozott. A férje szemében csillogó bűnbánó könnycseppek sokként érték őt. Pokolian érezte magát. Miért épp most kellett megváltoznia, amikor új életet akart kezdeni? Kétségbeesetten nézett vissza a férjére, aki ismét megpróbálta megfogni a kezét, de ő elhúzta.

- Ne csináld ezt velem, kérlek. Legalább azt engedd meg, hogy fogjam a kezed - könyörgött a férfi.- Mégcsak esélyt sem adsz nekem, hogy közelkerüljek hozzád - sóhajtott.- Talán ha meghalgatnál...

   Újra megpróbálta megfogni Izabella kezét aki ezuttal megengedte.

- Rendben - felelte bizonytalanúl. - Meghalgatlak.

- Emlékszel arra a napra amikor először találkoztunk?- kérdezte Miki mosolyogva, miközben üveges tekintetével a múltba nézett. Szinte látta maga előtt azt a jelenetet, ami megváltoztatta az életét.

- Hogyan is felejthetném el - viszonozta a mosolyt a nő.- Egy kellemes emlék a múltból - folytatta elgondolkodva majd komoran hozzátette: - Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Sajnálom... - sóhajtott Miki szomorúan, azonnal megértette, hogy mit akar a felesége evel mondani. De nem hagyta abba. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy emlékezteti Izabellát arra, hogy kellemes, szép emlékeik is vannak a múltról nem csak szomorúak és fájdalmasak. - Szeptember volt. Még gyönyörűen sütött a nap. A fák lassan készülődtek a téli álmukra levetve magukról a levélkoszorút. Én épp átsétáltam a parkon. Nagyon sok dolgom volt. Akkor nyitottam meg a magánvállalkozásom, miést befejeztem a főiskolát. A nagy sietségben elejtettem az aktatáskámat, az kinyílott, a papírjaimat meg szerte szét fújta a szél. Gyorsan összekapkodtam őket, de az utolsó dokumentum egy fiatal lány lábai elé sodródott, aki ott kuporgott egyedűl egy padon kisírt szemekkel. Az iskolatáskádat szorongattad eszeveszett erővel miközben csak úgy potyogtak a könnyeid. Még csak tizennyolc éves voltál de már kiábrándultál a világból és az életből. Mikor lehajoltam a papírért te pedig összerezzenve néztél rám, mintha csak egy rémálomból riasztottalak volna fel. Azonnal megtetszettél. A szomorú, könnyes, elgyötört tekintet mögött egy bájos, ártatlan, kedves teremtés bújkált. Amikor megláttál szégyenlősen letörölted a könnyeid és mivel én nem mozdultam, csak néztelek megbabonázva, te egyszerűen csak felálltál és egy szó nélkül faképnél is hagytál volna ha nem marasztallak.

- Igen emlékszem - mosolygott újra Izabella.- Aznap lekésted a találkozódat és ugrott az első megbízásod.

- De megtaláltam életem szerelmét - mondta a férfi ragyogó szemekkel,- aki még a nevét sem akarta elárúlni, nem hogy annak az okát amiért sír.

- Ugyan, hogy is árúlhattam volna el egy idegennek, hogy apám nem akarja engedni, hogy befejezzem az iskolát? Sőt arra akar kényszeríteni, hogy dolgozni menjek s ezért képes volt még meg is verni.

- Igazad van. De később sem mondtad el. Az esküvőnk napjáig fogalmam sem volt semmiről. Még ott akkor is képes volt megütni téged az egész násznép szeme láttára.

   Izabella elszörnyedt. Vajon miért hitte azt, hogy a férje ütötte őt meg az esküvőjük napján? Lehetséges, hogy a gyerekkori trauma miatt összemosódik a két férfi emléke, aki bántotta őt. Hogy lehet ez?

- Biztos vagy benne, hogy apám ütött meg és nem te?- kérdezett rá végül hitetlenkedve.

- Ezt meg hogy érted?- kérdezte döbbenten Miki.- Talán nem emlékszel rá?

- Azt hiszem a fejemben kavarognak olyan szörnyű emlékképek is amikben nem tudom, hogy te szerepelsz-e vagy ő - vallotta be elgondolkodva.

- Ezek szerint a te szemedben én is olyan kegyetlen szörnyeteg vagyok mint apád, aki azokat a szörnyű hegeket okozta neked a hátadon? Ez lennék?- kérdezte elsápadva a férje.

- Hát az sem te voltál?- kérdezte meglepetten a nő.

- Hogy?!- kérdezte elszörnyedve Miki.- Te azt hiszed képes lennék erre?

- Emlékszem rá, hogy apám többször is megvert gyerekkoromban. Anyám halála után kész pokol volt vele élni. És veled sem volt egy leányálom. Talán ez az oka annak, hogy ennyire összezavarodtak a képek a fejemben - mondta elgondolkodva Izabella.

- Igazad van. Nem könnyítettem meg az életed. De én nem vagyok olyan mint az apád... - felelte elkeseredve.- Nem tagadom, hogy néha elveszitettem a fejem és hogy rettenetesen viselkedtem veled, sőt elviselhetetlenné tettem az életedet. Mi több, azt sem tagadom, hogy kezet emeltem rád és többször is megütöttelek, amit rettentően megbántam és szégyellem is. De soha, hallod soha, nem tudtam volna úgy elbánni veled ahogy az apád.

- Csak akkor este, nem igaz?- kérdezte szomorúan a nő.

- Igaz,- suttogta szégyenkezve Miki.- Mikor megtudtam, hogy egy másik férfival voltál úgy éreztem összeomlik körülöttem a világ. Tudtam, hogy mitől félsz a legjobban és meg akartalak leckéztetni. De megölni nem akartalak, azt nem - folytatta sajnálkozva. - Csak azt akartam...

- Hogy nekem is úgy fájjon ahogy neked - szakitotta félbe Izabella megismételve Krisztián szavait. Mekkora különbség is van a két férfi között! Az egyik mindig csak bántotta míg a másik sohasem tudott volna ártani neki, még a legelkeseredettebb pillanatában sem.

- Valahogy úgy!- rántotta ki a férje válasza a gondolatai tengeréből.- Önző voltam! - jelentette ki határozottan.- Minden olyan szép volt míg össze nem házasodtunk. Anyám állandóan azt mondogatta, hogy túl fiatal vagy hozzám, tíz évvel vagyok idősebb nálad  és ha nem vigyázok hamarosan el fogsz hagyni engem egy fiatalabb férfiért. Bizonyára ez nem is esne nehezedre, hisz fiatal vagy és gyönyörű. Még ő is látja, hogy hogy néznek rád az emberek az utcán. Addig hajtogatta ezt míg végül hittem neki és mindenkire féltékeny lettem aki csak rád nézett. Ezért aztán inkább bezártalak a házba és ezen még Debóra születése sem változtatott semmit. 

- Egy idő után már szügségtelen volt kúlcsra zárnod az ajtót - sóhajtott a nő, - már annyira féltem tőled, hogy nem mertem elmenni sehová az engedélyed nélkűl. Mindig is tudtam, hogy anyád áll emögött. Mindig is gyűlölt engem, ezt sohasem titkolta, de mostmár úgy is mindegy,- sóhajtott.

- Ne mond ezt. Kérlek! Könyörgöm bocsáss meg nekem - szoritotta meg a felesége kezét.- Bocsáss meg és kezdjünk új életet, elfeledve a múlt árnyait.

- Megbocsájtok - suttogta  Izabella meghatottan.- De arra ne kérj, hogy felejtsem is el a történteket. Az lehetetlen. Képtelen lennék rá. Tudod már nem egy naiv kislány vagyok akit feleségül vettél és akit kényed, kedved szerint manipulálhatsz és megfélemlíthetsz. Már felnőttem. Melletted nőttem fel. Megváltoztam, és ez a pár hónap kellett ahhoz, hogy minderre rájöjjek. Egy emlékek nélküli világban, tiszta lappal kezdhettem új életet. Mikor először kinyitottam a szemem, már akkor tudtam, hogy egy új életre ébredtem fel. Egy olyan életre ahol többé már nem létezik az a félénk, gyönge, megfélemlithető kislány aki voltam. De erre csak most ébredtem rá. Egy olyan nő űl most előtted, aki nem fél szembenézni többé sem veled, sem pedig a múltjával.

   Izabella most először nem félt bevallani azt amit érez. Nem csak azért mert tudta, hogy Miki nem tudná bántani többé, hanem azért is mert végre sikerült legyőznie a félelmét. Sikerült megbékélnie a múltjával és önmagával. Úgy érezte magát mint egy rabszolga aki végre felszabadult rabsága alóll, s most szabad.

    Miki feszülten halgatta a feleségét, aki finoman a tudtára adta, hogy többé nincs hatalma felette és azt tesz amit akar.

- Tudod az ember minden nap tanúl valamit, a világról, az életről és saját magáról, -folytatta a nő elgondolkodva.- Mintha a múltból mindig más ember nézne vissza ránk. Egy másik ember, aki másként érzett, másként gondolkodott és másfajta hibákat követett el, mégis mi magunk vagyunk azok. De a jövőbe tekintve csak a múlt árnyait látjuk. Szerintem a múlt és a jövő között a jelen csupán átmenet, ahonnan a sötét jövőbe mehetsz tovább. Oda, ahová nem vezetnek utak csak egy rozoga hid a múlt darabjaiból kirakva, mely könnyen leszakad a lábaid alatt. Te pedig ha nem vigyázol egy szakadék mélyén kötsz ki, egyedűl a hideg sötétben azon töprengve, hogy vajon hol ronthattad így el az életed.

- Mennyire igazad van, Izabella - mondta eltöprengve Miki.- Most én is igy érzem magam. Egyedűl egy sötét, hideg szakadék mélyén, azzal a különbséggel, hogy én tudom jól, hogy hol rontottam el. Ott, akkor, azon az estén amikor először megütöttelek. Mégcsak meg sem bántam. Úgy éreztem jogomban áll megtenni, mert a feleségem vagy, a tulajdonom és nem engedhetem meg, hogy másik férfi karjaiban légy.

- De hát az csak egy tánc volt az akkori megbizóddal - mondta szomorúan a nő. Lassan kezdett tisztán látni. Végre sikerült szétválasztania a képeket a fejében a két férfiról, aki tönkretette az életét.

- Tudom jól, de fiatalabb volt nálam és sokkal gazdagabb,- magyarázkodott Miki.- A vállalkozásom épp, hogy csak beindult és rengeteg elintézni valóm akadt. Mivel tudtam, hogy késni fogok megkértelek, hogy egyedül menj a találkára és tartsd fel míg odaérek. Nagyon fontos volt nekem az az üzlet. De amikor beléptem az étterembe és megláttalak vele meghitten táncolni, hirtelen elöntött a féltékenység tüze. Alig tudtam megállni, hogy oda ne menjek és ne huzzak be neki egyet, főleg amikor elkezdett simogatni te pedig szó nélkül türted. Pedig minden bizonnyal az a tánc tette meg a hatását, hogy végül üzletet kötöttünk. Napersze akkor nem tudtam tisztán gondolkodni. Azután egész este ideges voltam és ha nem lett volna olyan fontos ügyfél, minden bizonnyal nem ússza meg szárazon. Ehelyett én rajtad vezettem le a dühömet. Ahogy hazaértünk teljesen kifordultam önmagamból, egyre csak orditoztam veled végűl pedig úgy pofon vágtalak, hogy az ágyra estél.

- Attól a naptól kezdve rettegtem tőled - sóhajtott fel keserűen Izabella,- és te is megváltoztál. Bár bocsánatot kértél, de sosem lettél ugyanaz. Már nem bíztál bennem, pedig sohasem csaltalak volna meg vele és mégkevésbé hagytalak volna el miatta.

- Mostmár tudom, de a múlton már nem tudok változtatni - mondta szomorúan.

    Közben meghozták az ételt és nekiláttak enni. 

    Izabella belemélyűlt a gondolataiba. Az amit a múltról mondott, igazából nem Mikinek szólt, sokkal inkább saját magának. Miki és a házasságuk csak a múlt egy darabja a Krisztiánhoz vezető hidon, aminek köszönhetően sajnos egy mély szakadékba került. Hogy hogy fog innen kimászni fogalma sem volt.

    Miki ahogy elnézte felesége szinte gondterhelt arcát felsóhajtott.

- Tudod, ma este csak szép dolgokról akartam veled beszélni. Biztos voltam benne, hogy a házasságunk nem volt olyan szörnyű mint amilyennek te látod. De úgy látszik én tévedtem -mondta lehangoltan.

- Azért voltak jó pillanataink is - nyugtatta meg Izabella,- a lányunk születése, első lépései, szavai, csinytevései, a kirándulások a hegyekbe és a meghitt Karácsonyi ünnepek, kivéve persze amikor anyád is velünk volt - mosolygott.

- Igen, ebben igazad van - mosolygott a férfi is, majd komolyan hozzátette:- Csak az én agressziv természetem és beteges féltékenységem árnyékolta be a boldogságunkat.

- Nem foglak megcáfolni - sóhajtott a nő. Ez így igaz. De borítsunk végre fátylat a múltra, elvégre szórakozni jöttünk ide.

- Igy van. Táncolunk?- kérdezte Miki felé nyújtva a kezét.

- Miért ne. - fogta meg a férje kezèt. - Elvégre mindig is mi voltunk a lassú táncok császárai. Emlékszem mikor az egyik barátod esküvőjén, megpróbáltunk keringőzni de csak egymás lábát tapostuk, míg végül nekiestünk az egyik asztalnak és mindenki rajtunk nevetett. Na az volt a tánckorszakunk vége - nevetett Izabella.

- Ne is mond! Micsoda szégyen!- majd ő is nevetni kezdett.- Az biztos, hogy elment a kedvünk a hasonló próbálkozásoktól - folytatta útban a táncparkett felé, persze a felesége kezét egy pillanatra sem engedte el.

III fejezet ( részlet)

Beszélgetve és a múltra emlékezve hamar telt az idő. Lassan indulniuk kellett haza. Épp hogy csak beléptek az ajtón már kopogtak is. Ki lehetett volna más mint Sára. Kedvesen behivták és leütek a nappaliba beszélgetni. Átadta az ajándékát az unokájának, ő pedig azonnal elviharzott a szobájába kibontani.    Sára mint mindig elegáns kosztümöt viselt, ezuttal bordót, hófehér selyem ingel. Rosszalló tekintetet vetett mindkét nőre, menyére az egyszerű viselete miatt, lányára pedig a kihivó öltözéke miatt. Alig ült le máris letorkolta emiatt:

- Azt akarod, hogy egy nap szívrohamot kapjak, amikor így meglátlak. Mikor így öltözködsz még én magam is csak egy közönséges kis prostinak nézlek. Csodálom, hogy az a semmirekellő  barátod eltűri ezt.

- Ovidiu nem semmirekellő - csattant fel a lány. - Ami pedig a ruhámat illeti, csak követem a mai divatot. Modern világban élünk ahol a nők úgy öltözködnek ahogy épp a kedvük tartja.

- Ebben sajnos igazat kell, hogy adjak neked - felelt gúnyosan Sára.

- Ezért is olyan sok manapság a könnyűvérű nőcske - jelentette ki nyersen.

- Régen sem volt ez másként, csak az a különbség, hogy akkor még titkolták, manapság már nem - tette hozzá nyugottan Izabella.

- Áh, szóval úgy!- csattant fel azonnal a nő.- Szóval ti ketten összefogtatok ellenem, nem igaz?

- Méghogy összefogni?!... Ugyan már anya!- csóválta meg a fejét Bianka, aki egyszerűen nevetségesnek találta az anyja felháborodását.- Egyébként is te kezdted az egészet. Jobban teszed, ha ezentúl békén hagysz. Amúgy is azt teszek amit akarok. Már nincs beleszólásod az életembe. Már a saját életem élem kedvem szerint - folytatta elégedetten.

- Oh, igen?!- mondta méltóságteljesen Sára, aztán Izabellára nézett s úgy határozott, hogy összeugrasztja őket, ne legyenek csak olyan egyesültek ellene.- Tulajdonképpen erről akartam veled beszélni. Tudnod kell, hogy Miki, minden tiltásom ellenére pénzeli ezt a két semmirekellőt - mutatott a lányára és persze a vejét is beleértette,- hogy legyen...

- Hogy legyen hol élniük, hogy legyen külön életük, hogy boldogok legyenek?- kérdezte Izabella elégedetten, az anyósa szavába vágva.- Tudja ebben teljes mértékben egyetértek a férjemmel. Bianka olyan nekem mintha a testvérem volna és azt akarom, hogy boldog legyen,- karolta át kedvesen a barátnőjét.

- Na ebből aztán elég!- pattant fel Sára dühösen a kanapéról.- Mit képzeltek ti magatokról?! Te,- fordult a lánya felé.- Te aki egy semmirekellő románhoz akartál hozzámenni, most meg törvénytelenűl, a tiltásom ellenére mégis vele élsz...

- Csak a te hibádból!- kiáltotta haragosan Bianka felállva, mire az anyja azonnal pofon vágta. Erre Izabella is méregbe gurult és az anyósa elé állt.

- Mit képzel magáról?! Csak úgy idejön és azt tehet amit akar?!  

-Te csak halgass!- fordult hozzá az anyósa gyilkos tekintettel.- Te még nála is rosszabb vagy,- mutatott a lányára. - Hónapokra eltűnsz a világ szeme előll. Megcsalod a fiam, éled a világod, aztán visszajössz mintha mi sem történt volna, egy amnéziáról szóló történettel. Amit tudod kinek mesélj...

- Nem beszélhet így velünk, megértette!- fenyegetőzött Izabella. - Talán elfelejti azt amit a fia tett...

- Mit tett a fiam?! Csak azt amit megérdemeltél - mondta mély meggyőződéssel, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Dehát majdnem meghaltam - mondta döbbenten a nő, teljesen felháborodva.- Hogy mondhat ilyet? Ez már mindennek a teteje. Maga a leg gonoszabb, leg megátalkodottabb, leg érzéketlenebb nő akivel valaha találkoztam.

- Te kis szajha - ragadta meg mindkét karját a menyének, dühösen teljesen kikelve magából Sára. Minden keserűségét és haragját rázuditva teljes erejéből megrázta Izabellát aki szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak bambán meredt a még mindig orditozó anyósára.

- Te nem beszélhetsz így velem, megértetted?! Majd én megtanitalak a tiszteletre ha már annak a részeges apádnak nem sikerült - folytatta miközben még erősebben szoritotta a karját és mégjobban megrázta.

- Elég anya! Hagyd már abba!- kiáltott rá Bianka rémülten az anyjára mig közben megpróbálta kiszabaditani a barátnőjét anyja karmai közül. Izabella csak állt, fal fehéren, mint aki azt sem tudja mi történik. Bianka szavait is csak távolról hallotta. Zúgott a feje. Forgott körülötte a világ és olyan gyöngeség fogta el, mint amilyet akkor érzett amikor felébredt Krisztián házában. Érezte ahogy minden ereje elhagyja, elhomájosúl előtte a világ, ő pedig a sötétségbe zuhan.    Krisztián kertjében, a tóparton ült egy padon a fa alatt. A nap ragyogott a tó tükrében. Patadobogást hallott. Boldogan állt fel, hófehér ruhájában míg arcán érezte a szél lágy simogatását. Ahogy megfordult látta kedvesét amint felé vágtat Csillag hátán. Hosszú, fekete, hullámos haja lobogott a szélben, fehér, kigombolt ingét tépkedte a tavaszi fuvallat. Ahogy közel ért hozzá leugrott lováról és mosolyogva nyújtotta felé a kezét. Hívta s ő boldogan rohant felé. "Itt vagyok!-kiabálta - Visszajöttem hozzád, Krisztián, Krisztián, Krisztián!"-kiáltotta újra és újra a férfi nevét míg kezét kinyújtva el akarta érni őt. Ám egy hang kirántotta őt a gyönyörű álomvilágból.

- Kedvesem hallasz engem?!- hallotta Miki kétségbeesett hangját. Érezte a férfi lehelletét amint megpuszilta az arcát. Ki akarta nyitni a szemét de nem tudta.

- Hagyd már!- szólt rá a fiára Sára.- Biztos csak megjátsza magát.

 - Hogy lehetsz ennyire érzéketlen, anya?!- kérdezte szemrehányóan Miki.- Inkább azt áruld el végre, hogy mit csináltál.

- Én ugyan semmit - vonta meg a vállát közönbösen a nő.

- Még, hogy semmit!- háborodott fel Bianka.- Úgy viselkedtél mint egy őrült. Biztos a frászt hoztad rá amikor ok nélkül ránktámadtál.

- Mi?!- kérdezte elszörnyedve a fia. - Miért csinálod mindig ezt?

- Először is ti kezdtétek - fordult haragosan Biankához.- Egyébként sem fogom csak úgy eltürni, hogy sértegessetek.

- Oh, igen már el is felejtettem - kezdte Miki ironikusan. - Inkább látnád őket holtan minthogy csorba essen azon a fene nagy becsületeden.

- Hogy beszélhetsz már te is így velem, fiam?- szörnyedt el Sára.- Látom ezek ketten már téged is megfertőztek.

- Ebből elég!- förmedt rá az anyjára a férfi.- Nem halgatlak tovább. Kérlek menj el! Elég bajt okoztál már. Remélem többé nem jössz látogatóba ha én nem vagyok ithon,- mondta nyomatékosan aztán karon fogta és a bejárati ajtóhoz vezette.- Viszlát anya!- köszönt el és szinte kituszkolta az ajtón.

- Na de fiam, nem teheted ezt anyáddal!- mondta felháborodva a nő mielőtt a fia végképp bezárta utána az ajtót.    Mikor visszament letérdelt a kanapé mellé megfogta a felesége kezét és megcsókolta. Izabella az egészet hallotta de csak távolról, mintha ezt is csupán álmodta volna.

- Kérlek Izabela nyisd ki a szemed - hallotta újból a férje elkeseredett hangját.

- Talán hivnunk kellene az orvost - javasolta Bianka.

- Igazad van - helyeselt Miki megsimogatva a felesége arcát, mire ő lassan magához tért és kinyitotta a szemét. Megpróbált felülni de a férje nem engedte.

- Mi történt?- kérdezte zavartan.- Hol van anyád kérdezte zaklatottan gyorsan körülnézve.

- Nyugodj meg - mondta a férfi kedvesen átölelve.- Már elment.

- Szóval mégsem álmodtam?!- döbbent meg a nő.- Te tényleg kidobtad anyádat?- nézett kétségbeesetten a férje szemébe, majd kis szünet után hozzátette:- Miattam?... Ezek után méginkább gyülölni fog.

- Ne rágódj most ezen,- simogatta meg újra az arcát.- Ugysem szeretett soha. És nem is fog. Ő már csak ilyen és nem fog megváltozni. Sajnos nem tud túl sok embert szeretni - sóhajtott Miki szomorúan.- De ő az anyám és szeretem a hibáival együtt. Azt viszont nem tűröm el többé, hogy téged bántson. Már így is túl sok bajt okozott nekünk. Ideje végre szembenéznie a tettei következményeivel.

- Csak halgatlak és még mindig nem tudom elhinni, hogy ezek a te szavaid. Még sosem beszéltél így anyádról. Ő mindig szent és sérthetetlen volt a számodra - mondta döbbenten Izabella.

- És ez majdnem a te életedbe került - sóhajtott Miki szomorúan.

- Ideje volt már, hogy végre neked is felnyiljon a szemed, kedves bátyó - szólalt meg Bianka, aki a nappali közepén állt kezében a telefonnal készen arra, hogy felhivja az orvost.- Most hivjam fel vagy sem a dokit?- kérdezte tanácstalanúl.

- Nem kell. Már semmi bajom - mosolygott Izabella.- Csak egy kis rosszúllét az egész.   Még Miki sem tudta meggyőzni, hogy szüksége van az orvosra. - Hol van Debóra?- aggodalmaskodott Izabella.

- Miatta ne aggódj - nyugtatta meg Bianka és mellé ült.- Ő úgy el van foglalva az ujdonsült játékával, hogy semmit sem észlelt ebből az egészből.

- Még jó - könnyebbűlt meg a nő. - Te ilyenkor még nem dolgozni szoktál?- kérdezte a férjét értetlenűl.

- De igen - mosolygott a férfi.- Csakhogy Bianka felhivott és elmondta, hogy elájúltál és én azonnal haza rohantam.

- Miattam nem kellett volna fáradnod - mondta meghatottan.- Nincs semmi bajom.

- De hát elájúltál!- méltatlankodott a férje.

- Látom ti jól megvagytok nélkülem is - tréfálkozott Bianka.- Nekem most mennem kell.

- Várj még - szólt utána Izabella.- Mi lenne ha hétvégén elmennénk kirándulni a hegyekbe, így legalább találkozhatok a sógorommal is. Persze csak ha nem bánod - fordult a férje felé.

- Persze hogy nem. Ez igazán remek ötlet. Végre kikapcsolódhatunk, egy kicsit - mosolygott Miki.

- Akkor ezt megbeszéltük,-kacsintott Bianka mielőtt elment.    Abban a pillanatban Debóra jött ki a szobájából és vidáman mutatta a babát amit a nagyijától kapott. Szinte azonnal el is kérezkedett a szomszédba a barátnőjéhez játszani. Izabella és Miki így kettesben maradtak.

IV fejezet (részlet)

Este a tábortűznél vicceket meséltek és megették a maradék gulyást, végül táncra perdültek a félhomályban. Biankáék kettesben, Izabelláék hármasban. Pár méterre tőlük a tábortűz pattogott, felmelegitve őket ezen az őszi estén. A vöröses, sárga, narancssárga lángcsóvák fel-fel csaptak a magasba. Szinte ők is egy ritmusra járták a táncot. Fölöttük a tiszta égen a telehold uralkodott mellette pedig millió apró csillag szikrázott az éjben.   Izabella nagyon jól érezte magát, mégis most először fordult vele elő, hogy ilyen hamar elfáradt. Le kellett ülnie, hogy pihenhessen. Az egyik pardról csodálta apját és lányát akik vidáman szórakoztak. Miki az ölében a lányával táncolt és forgott, akár egy gyerek. Látszott rajtuk mennyire boldogok együtt. Debóra szorosan ölelte az apja nyakát még akkor is amikor oda mentek hozzá. Odaültek mellé és a férje őt is magához ölelte.

- Titeket szeretlek a világon a legjobban - súgta a fülébe.- Olyan boldog vagyok, hogy ismét együtt lehetünk. Meg se érdemellek titeket.

- Szeretlek apa és téged is anya - ölelte át mindkettőjüket Debóra boldogan.

- Mi is szeretünk kicsikém - mondta Izabella miközben elakadt a hangja.   Egyre tisztábban látta a dolgokat. Bármennyire is szeresse Krisztiánt, nem hagyhatja el a férjét, aki láthatóan nagyon megváltozott. Nem szakithatja szét a családját önérdekből. Ahogy elnézte amint ott táncolnak, kegyetlenség lenne tőle ha elválasztaná őket egymástól saját boldogsága érdekében. De így az ő szíve fog meghasadni.

   Tíz óra körül járt amikor végre eloltották a tábortüzet és aludni tértek. Debóra pár perc alatt álomba szenderűlt. Jót tett neki a séta és a friss hegyi levegő.   Izabella elővett egy könyvet, hogy olvasson az éjjeli lámpánál míg elálmosodik. Miki felállt a saját ágyáról ami velük szemben volt, leült mellé és összecsukta a könyvet a kezében. 

- Hagyd azt a könyvet. Miért nem beszélgetünk inkább?- kérdezte kíváncsian.

- De hát egész nap mást sem csináltunk - sóhajtott fel Izabella.- Szerintem már mindent megbeszéltünk - mosolygott és ismét ki akarta nyitni a könyvet, hogy olvasson. Nem mintha annyira érdekelte volna a könyv, egyszerűen csak nem volt kedve a férjével társalogni. Főleg most, amikor kezdi úgy érezni, hogy nem menekülhet, hogy vele kell maradjon.

- Ebben nagyon tévedsz - mondta határozottan Miki és újra kivette a kezéből a könyvet. - Elmondhatnád végre, hogy ki az a Krisztián és mit jelent ő neked - folytatta komolyan. - Itt a megfelelő alkalom arra, hogy elmond az igazat.

  Izabella tudta jól, hogy Miki nem fog túl sokáig várni ezzel a kérdéssel. Megpróbált higgadt maradni. Mindhiába. Nyugtalanul állt fel az ágyról.

- Mondtam már... Mondtam már, hogy ki ő - szólalt meg idegesen de képtelen volt egy helyben maradni. Fel alá járt a férje előtt az ujjait tördelve.

- Tulságosan is ideges vagy ahhoz, hogy higyjek neked - jelentette ki a férfi határozottan és elé állt. Megfogta mindkét karját mélyen a szemébe nézve:- Tudni akarom bármi is legyen az igazság. Áruld el végre - kérte nyomatékosan.

- Krisztián mentette meg az életemet - ismételte el félénken azt amit mindig.

- Oh, igen már megint az a sebhelyes fickó - mondta csalódottan Miki.- Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy álmodban egy szörnyeteget szólongattál?- kérdezte undorral a hangjában. 

  Izabellának nem kellett több. Ahogy meghallotta a szörnyeteg szót elborult az agya.

- Krisztián nem egy szörnyeteg! Ő minden, csak nem szörnyeteg! - csattant fel élesen, teljesen megfeledkezve magáról, durván elháritva magáról a férje kezeit, aki meglepetten nézett feleségére.- Te komolyan azt hiszed, hogy egy ilyen embert nem lehet szeretni?! A szerelemben mit sem számít egy arc! - mondta szinte szenvedélyesen védelmezve szerelmét. Csak pár pillanat múlva eszmélt rá szavai sújának a mértékére. Akaratán kivűl bevallotta mit érez Krisztián iránt.

 - Vagy úgy - szólalt meg a férje lemondóan és elfordult tőle.- Tudhattam volna - sóhajtott szomorúan. 

  Miki nem úgy reagált a szavaira ahogy azt várta, ahogy a régi Miki tette volna. Szinte büntudata támadt amiért megbántotta.

- Sajnálom - suttogta halkan. - Miki, én annyira sajnálom,- folytatta elfolytott hangon és a férje után lépett. Megfogta a vállát. De ő mégcsak figyelemre sem méltatta egyszerűen csak kisétált az ajtón, bele a sötét éjbe.  

  Nem haragudott, nem dühöngött, mégcsak rá sem nézett, egyszerűen csak elsétált. Most hogy saját szemével láthatta ismét, hogy mennyire megváltozott, már azt sem értette, hogy hogy félhetett tőle annyira mikor visszajött. Nem félt utána menni, hisz már számtalanszor bebizonyította, hogy mennyire megváltozott. Egyáltalán nem tartott attól, hogy esetleg bánthatja őt. Sokkal inkább tűnt csalódottnak, kétségbeesettnek, kiábrándultnak mintsem dühösnek. 

  Amint kiléppett az ajtón azonnal meglátta a férjét az egyik asztal mellett. Egy padon ült az asztalra könyökölve. Az arcát a tenyerébe temetve zokogott akár egy kisgyerek, aki elveszítette a legdrágább kincsét. Erős fájdalom nyilalt a szívébe ahogy megpillantotta ilyen állapotban. Mélységesen megsajnálta  őt. Még sosem látta így. Sőt arra sem emlékezett, hogy valaha sírni látta volna, még az édesapja temetésén sem.

    Összeszorult szívvel ment oda a férjéhez és leült mellé. Nem akart ilyen nagy fájdalmat okozni neki. Magához húzta a még mindig zokogó férfit és átölelte őt. 

   Miki felesége vállára hajtotta a fejét és tovább sírt, mint aki észre sem vette, hogy ott van, közben pedig olyan eszeveszett erővel szorongatta mint, aki sohasem akarja őt elengedni.   Izabella átérezte férje bánatát. Visszatarthatatlanúl neki is eleredtek a könnyei. Mind erősebben szorította a férjét.

- Izabella kérlek ne hagyj el - szólalt meg megtörve a férfi pár perc múlva.- Könyörögve kérlek ne hagyj el - nézett a szemébe kétségbeesetten.- Mihez fogok kezdeni én nélküled?

- Kérlek Miki ne sirj! Az ég szerelmére kérlek ne sirj!- kérte a nő szomorúan. - El fogsz hagyni, nem igaz? El fogsz hagyni és visszamész hozzá - mondta csalódottan.- Hát persze - sóhajtott szomorúan. -Már mindent értek. Ezért mondtad még az első nap, hogy csak válni jöttél vissza.

- Sajnálom. Nem kellett volna elfogadnom azt az egy hónap próbaidőt. Nem lett volna szabad itt maradnom, hogy lássam mennyire megváltoztál. Most úgy érzem megszakad a szívem. Annyira sajnálom...- mondta könnyek között a nő.

- Ne csináld ezt velem - vágott a szavába a férje kétségbeesetten. - Kérlek! Szükségem van rád! Hát nem érted?! Nem hagyhatsz most el!- folytatta miközben könnyei még mindig peregtek le az arcán megállíthatatlanúl.- Ne tedd kérlek! Ne hagyj magamra! 

   Izabella szívén minden egyes könyörgő szó tőrdöfésként hatott. Kétségbeesetten törölte le férje arcáról a könnyeket. Ő beletemette arcát a tenyerébe aztán megcsókolta azt. Megsimogatta felesége könnyektől áztatott arcát.

- Nyugodj meg kérlek - suttogta a nő meghatottan. Érezte a férje remegő ujjait az arcán.- Nem hagylak el. Veled maradok - közben becsukta a szemét és szinte érezte, hogy ezek a szavak miként törik szilánkjaira a szívét.

- Ezt komolyan mondod? Tényleg velem maradsz?- kérdezte bizakodva, kissé nyugottabban a férje.

- Igen,- sóhajtott Izabella és kinyitotta a szemét. Még így a félhomályban is látta hogy kivirul a férfi arca a válaszát hallva. Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára mielőtt folytatta.- Az előbb nem engedted, hogy befejezzem. Annyira sajnálom, hogy megbántottalak. Nem tudlak téged elhagyni. Most, hogy így megváltoztál, nem. Tudod tényleg azért jöttem vissza, hogy elváljak és magammal vigyem a kislányunkat is. Vissza akartam térni hozzá, mert szeretem őt. Nem akarlak becsapni - mondta könnyek között.- Szeretem Krisztiánt. Tiszta szivemből szeretem őt. De téged is szeretlek, hisz a férjem vagy és van egy kislányunk. Az életben nem mindig szabad a szívünkre halgatni ha döntésre kerül a sor. Ezért maradok veled és nem teszem azt amit a szívem diktál. De időre van szükségem, hogy elfogadjam a döntésem. Kérlek ne siettesd a dolgokat kettőnk között. Hidd el az idő majd mindent megold. Elzárja a még vérző sebeket csak a helyüket nem tüntetheti el soha.

- Ebben igazad van - törölte le a könnyeket a felesége arcáról gyöngéd mozdulattal. - Tudom, hogy mást szeretsz mégsem tudom ezt elfogadni - mondta szomorúan. - Most csak arra kérlek, hogy ne taszits el magadtól. Engedd meg, hogy legalább én szerethesselek. 

- Rendben - bólintott Izabella.- Menjünk be - javasolta a nő. - Kezd nagyon hideg lenni.

- Menjünk - állt fel Miki és bekisérte a feleségét a házba. 

  Debóra már mélyen aludt. Izabella mellé feküdt s halgatta a férje mozdulatait, miként bújik be a szomszédos ágyba, hogy vesz mély levegőt sóhajtozva mint akinek nagy teher nyomja a lelkét vagy épp most kapott halálos sebet. Nem tudott elaludni egyikük sem. Végül Miki megszólalt halkan, valami nem hagyta nyugodni:

- Izabella, kérdezhetek tőled valamit?- kérdezte komolyan.

- Persze - felelte nyugtalanul a felesége.

- Mond megcsaltál vele?- Nehezére esett feltenni ezt a kérdést, de tudnia kellett.

- Miért kérded ezt?- kérdezte félve a nő. Hogy valhatná be ezek után, hogy hűtlen volt hozzá?! Hát nem okozott már így is épp elég nagy fájdalmat neki?! 

- Tudni szeretném - válaszolt a férfi felkészülve a legrosszabbra.

- Ennek semmi jelentősége - próbált meg kibújni a válasz alóll. Nem akart hazudni, csak ha muszály. - Mit számit ez már?- sóhajtott lemondóan.

- Nekem számit - felelte Miki mély meggyőződéssel.- Nekem igen is sokat számit.   Izabella épp ettől félt. Miki bármit elnézne neki de ezt nem. A hűség szent dolog volt a számára. Egy olyan eskü amelyet nem lehet megszegni büntetlenűl. Bármennyire meg is változott annyira biztos nem, hogy ezt megbocsássa. Nagyot nyelt mielőtt válaszolt volna.

- Nem. Nem voltam hűtlen hozzád - mondta olyan meggyőzően ahogy csak telt tőle. Remélte, hogy sosem fogja megtudni az igazat.

- Örülök, hogy ezt mondod - sóhajtott fel megkönnyebbűlve a férfi.- Nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy valaki másé is voltál.

- Mi lenne ha igennel válaszoltam volna, akkor mit tennél?- kérdezte félénken. Erre ő nem akarta tudni a választ.

- Ne akard tudni - felelte könnyedén.- Aludj jól.

- Te is,- szólalt meg elfolytott hangon a felesége. Nem is kellett megmondania, jól tudta mit tenne. Megölné... Már az is kész csoda, hogy még nem tette miután kiderült, hogy mást szeret. 

   Izabella fél éjszaka álmatlaul forgolódott az ágyában. Minduntalan a férje szavai jártak a fejében. Mindig is tudta, hogy a hűség a gyenge pontja. Mégsem volt benne teljesen biztos, hogy kegyetlenűl megtorolná, ha rájönne az igazságra. Hisz ezt már akkor megtehette volna amikor bevallotta, hogy szereti Krisztiánt. Ő mégis csak arra kérte, hogy maradjon vele. Semmi sem maradt abból a férfiból aki mellett pokol volt az élete. Még mindig a szeme előtt lebegett a kép ahogy ott ül az asztal mellett és zokog. Abban a pillanatban valahogy minden sérelmét elfelejtett, csak azt tudta, hogy soha többé nem akarja így látni őt. Még sosem tűnt ennyire sebezhetőnek és védtelennek, ő akit mindig sérthetetlennek és sebezhetetlennek hitt. De amikor eszébe jutott Krisztán, lelkét leirhatatlan fájdalom járta át. Lemondott a boldogságáról a szeretett férfi mellett, méghozzá önként a családja javára. Az élet olyan igazságtalan. Megmutatja milyen boldogok is lehetnénk, csak azért hogy a tudatában legyünk annak, hogy sosem lehetünk azok. Végtelenűl szomorúnak és magányosnak érezte most magát. De ennek így kell lennie.

 V fejezet (részlet) 

   Szerda reggel mindannyian feszülten ébredtek. Talán Sára születésnapja miatt. Mikinek természetesen más oka is volt rá. Bement az irodába. Mindenáron megoldást akart találni erre a lehetetlen helyzetre ami kialakult. 

   Izabella és Debóra egész nap az estére készülődtek, megfürödtek, megcsináltatták a hajukat aztán előkészitették a ruháikat. Végül becsomagolták az ajándékot, amit Miki mégcsak meg sem akart nézni. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy az anyja ilyen nagy felhajtást csinál a születésnapjából.   Mire a férje ötórakkor megjöttt a munkából, már minden készen állt, csak fel kellett öltözniük. Debóra egy rózsaszin bársonyruhát vett fel, Izabella kék selyem ruhája mellett döntött, amihez remekül illett a nyakék amit a férjétől kapott, Miki kénytelen volt öltönybe bújni, pedig szivesebben ment volna hétköznapi viseletben, a nyakkendőről viszont hallani sem akart. Fél hatra már indulásra készen álltak.    Bár hat órára voltak hivatalosak, de az anyja mindig elvárta, hogy korábban érkezzenek pár percel. Jobb volt nem ujjat húzni vele és betartani a szabályokat ha nem akartak bajt maguknak. Ez alóll kivétel talán csak Bianka volt, aki mindig szándékosan késett tiz-tizenöt percet, az anyja bosszantására, és kérése ellenére persze Ovidiut is magával vitte mindig. Ezért Sára ezuttal meg sem emlitette ezt, jól tudta ugyanis, hogy veje így is úgy is jelen lesz.     Fél hétkor ültek vacsorához. Addigra már mindenki megérkezett. Nem voltak túl sokan, csak a szűk család és Sára néhány igen kedves barátnője. A torta felvágása után mindenki felköszöntötte az ünnepeltet és átadták neki az ajándékokat.

    Nem maradt el a várva várt hatás amikor Bianka átadta neki a rémisztő várat, majdnem elejtette az ilyedtségtől amikor kibontotta. A lánya persze jót nevetett rajta, miközben Ovidiutól jókora fejmosást kapott az effajta ajándékért. De Biankának még igy sem lehetett kedvét szegni. Úgy vélte az anyjának nincs még ehhez hasonló szobrocskája, persze sosem fogja elfeledni halálra vált arcát amikor meglátta az ajándékot. Legvégül Izabelláék ajándéka következett, amit a férjével együtt adtak át. Ez elnyerte a tetszését míg meg nem látta a menye nyakában függő nyakéket.

- Ezt még nem láttam rajtad -mondta gyanakvóan közelebbről megnézve a nyakláncot. Kiváncsian forgatta az ujjai között a kis gyöngyöt ami rajta függött.- Mikor vetted?- kiváncsiskodott.

- Nem rég kaptam Mikitől - válaszolt a nő kurtán. Az anyósa figyelmét semmi sem kerüli el. Ez pedig nagyon nem tetszett neki.

- Vagy úgy- mondta felháborodva Sára.- Szóval a feleségednek aranyláncot veszel én meg elégedjek meg evel?- kérdezte szemrehányóan a fiát a kis porcelánfigurára mutatva.- Én is érek annyit, ha nem többet mint ez a kis senki.

-  Anya kérlek hagyd abba. Nem beszélhetsz így a feleségemről.

 - Oh, tehát most még véded is azt a kis lotyót!- fujtatott haragosan Sára.

- Elég!- förmedt rá ismét Miki.- Még egy rossz szó és azonnal elmegyünk - fenyegetőzött.- Szóval így állunk! Nem elég, hogy egy értékelen ajándékkal állitasz be még ellenem is fordulsz!- dühöngött.- Hát legyen. Te akartad. Nézd csak mit csinálok az ajándékoddal?!- mondta haragosan, majd felemelte a porcelánfigurát és az asztal mellé vágta a földhöz, az pedig millió apró darabra tört. 

   Izabella egyszerűen nem értette az anyósa viselkedését. Egy rossz szót sem szólt hozzá, mégcsak meg sem védte magát a vádaskodásaitól, ő mégis tombol.

- Hogy lehetsz ilyen, anya?!- kérdezte elszörnyedve Miki.- Izabella a feleségem és szeretem őt. Miért nem tudod ezt elfogadni végre?

- Soha, hallod, soha nem fogok belenyugodni abba, hogy elvett tőlem. Nem egy ilyen feleséget érdemelsz. Nem egy ilyen cédát mint ez - mutatott undorral a menyére.

   Izabella már alig tudta türtőztetni magát. Nem akart botrányt már így is épp elég nevetségessé váltak mindenki előtt, akik csak csöndben halgatták a veszekedésüket. Közel hajolt Mikihez és halkan a fülébe súgta:

- Kérlek Miki menjünk innen. Elég!

- Egy percig sem maradunk itt tovább - jelentette ki a férfi határozottan.- Ő a feleségem és megtiltom, hallod, megtiltom, hogy így beszélj róla. Vedd már végre észre, hogy ha őt bántod engem bántasz és ami neki fáj az nekem is. Kérlek gondold ezt át alaposan és csak akkor hivj ha hajlandó vagy változtatni a hozzáállásodon - folytatta komolyan aztán a felesége és a lánya felé fordult. - Gyertek menjünk. Itt nem látnak minket szivesen - karolta át mindkettőjüket.

- Te tényleg el akarsz menni fiam? Komolyan itt akarod hagyni anyádat a születése napján. Csak nem ezt akarod tenni velem, fiam?

- Csak a te hibád. Egyébként nem csak akarom, hanem meg is teszem.

- Ahogy akarod. Menj csak, menj a drágalátós feleségeddel, aki fontosabb neked mint a saját anyád - mondta sértődötten Sára.- De ha kilépsz azon az ajtón, akkor vissza se gyere többé.

- Ahogy akarod anya - felelte Miki csalódottan miközben az ajtóhoz vezette a feleségét és a lányát.- Nem, ezt nem teheti - fordult vissza haragosan Izabella az anyósa goromba és igazságtalan szavait hallva.

- Miki a maga fia. Nem tagadhatja őt meg - folytatta elszörnyedve.

- Elhalgass! - csattant fel Sára.

- Mondja miért csinálja ezt? Miért taszítja el a családját, a fiát? Hát maga senkit sem képes szeretni?

- Nem, én csak téged nem tudlak. Undorodom tőled!

- Úgy látszik itt hiába minden szó - mondta elkeseredve, erőtlenűl. Halálos gyöngeség járta át a testét ismét. - Menjünk - fordult ismét a férjéhez. Zúgott a feje és a világ egyszerre csak forogni kezdett vele. Megpróbálta megfogni Miki karját de már nem tudta, hirtelen minden elsötétült előtte. Miki azonnal észrevette, hogy baj van és elkapta mielőtt eleshetett volna. Azonnal ölbe kapta és a kanapéra fektette, miközben ébresztgetni próbálta. Ezuttal hamarabb magához tért. Miki és Bianka aggódó tekintetével találkozott.

 - Ez már komolyan aggaszt. Már másodjára ájulsz el két hónap alatt. Ez egyáltalán nem normális - sóhajtott a férje.- Holnap elviszlek egy orvoshoz és nincs ellenvetés.

   Csupán pár percig vártak még mielőtt végleg maguk mögött hagyták Sára rosszalló megjegyzéseit miszerint csak megjátsza magát. 

   Másnap korán reggel Miki elvitte a feleségét az orvoshoz, ahol miután megvizsgálták vért vettek tőle, hogy meg tudják állapitani az ájulásai okát. Az eredményekért másnap délután kellet menniük.  

   Izabella úgy viselkedett mintha misem történt volna míg a férje aggódott. Alig várta, hogy végre a kezében tarthassa az eredményeket. 

   Másnap délután a munkából egyenesen az orvoshoz ment az eredményekkel. Hidegzuhanyként érte minden szó amit a doktor mondott. Dühöngve hagyta el a rendelőt.    Az első útja a bárba vezetett ahol italba folytotta a bánatát. Fél órába telt mire haza ért a sarokról ahol a bár állt csupán pár méterre a lakásuktól. 

   Úgy rontott be az ajtón akár egy őrült. Egyenesen a feleségének rontott.- Miért? Miért csináltad ezt velem?- rázta meg minden erejéből a feleségét.

- Miki megilyesztesz. Mit csináltam?- kérdezte rémülten Izabella.

- Megcsaltál!- orditotta haragosan.- Megcsaltál aval a másik férfival. Azt mondtad, hogy semmi sem történt köztetek. Miért hazudtál? Miért csaptál be? Hogy csalhattál meg?- kérdezte csalódottan.

-  Kérlek nyugodj meg, Miki. Honnan veszed ezt? Honnan tudtad meg?- helyesbitett. Hiába is akarta volna letagadni. Látta, hogy értelmetlen lenne.

- Az most egyáltalán nem számit - felelte dühösen és hűvösen.- És én még téged választottalak. De ez nem marad így. Tisztességtelenűl játszottál, hát akkor én is ezt  fogom tenni - jelentette ki csalódottan, haragosan s mindeközben reménytvesztve. Aztán vette a telefonját és csak ennyit mondott bele:- Meggondoltam magam. Ma este megkaphatja amit akar. A magáé lehet,- nézett végig kiábrándult tekintettel a feleségén.- Menj öltözz át. Vegyél fel valami elegáns ruhát. Elmegyünk! - parancsolt rá Izabellára.

- Hisz te ittál, Miki. Mégis hová akarsz menni ilyen állapotban?- kérdezte aggódva a nő.

- Mit érdekel az téged, amúgy is megtudod majd ha odaértünk - felelte ridegen.- Míg öltözködsz, megyek és átviszem Debórát a szomszédba. 

  Izabella kénytelen kelletlen azt tette amit Miki mondott. Teljesen össze volt zavarodva. Fogalma sem volt arról, hogy mit akarhat a férje.

   Mire a férfi visszaért a szomszédból, már fel is vette a fekete ruháját ami szinte a földig ért, s arra rá egy fekete szvettert mivel elég hidegek voltak már az esték.

- Elárultál - motyogta Miki útban a lift felé.- Elárultál, becsaptál, megcsaltál. Fogalmad sincs mit érzek most,- folytatta halkan és csalódottan, miközben beszálltak a felvonóba. - Mintha a szívemet tépted volna ki. A legszivesebben a két kezemmel ölnélek most meg.- A lift közben leért a földszintre és ők kiszálltak.

- Kérlek, Miki ne mond ezt. Jól tudod, hogy semmire sem emlékeztem - próbált meg érvelni a nő.

- Ez nem mentség - jelentette ki a férje határozottan míg szinte végigvonszolta a parkolón át egyenesen egy taxihoz.

   Az Auróra hotel előtt szálltak ki. Ott ismét telefonált majd felmentek az emeletre.

- Mit keresünk mi itt?- kérdezte értetlenűl Izabella, aki még mindig nem értett semmit. Félt, hogy a férje valami óriási őrültségre készül. Még az is megfordult a fejében, hogy itt akar rajta bosszút állni. Talán meg is ölné?

- Azt mondtad segiteni akarsz megmenteni a céget - szólalt meg hűvösen a férfi. Hát tessék itt az alkalom - s már kopogott is a tizenhármas szoba ajtaján.- Tudod a megbizóm, Ferenczi úr, téged kért cserébe. Ha megkap téged, a cégem megmenekűl. És mivel neked amúgy sem esik nehezedre, hogy akárkivel ágybabújj, most itt vagyunk. Már vár téged. Legyél hozzá nagyon kedves, ha már hozzám nem akartál az lenni- folytatta dühösen.

- Hogy mi?! Ezt nem teheted velem! Miki kérlek ne csináld ezt! A feleséged vagyok, nem adhatzsz csak úgy el - mondta kétségbeesetten.

- Oh, dehogynem. Már meg is tettem. Most pedig menj be!- parancsolt rá.

- Nem!- ellenkezett a nő.- Nem akarom. Nem kényszerithetsz rá. 

   Miki viszont meg sem hallotta felesége elkeseredett szavait. Egyszerűen csak kinyitotta az ajtót, ami nem volt kulcsra zárva és szinte bedobta őt, majd rázárta az ajtót.

VI fejezet ( részlet )

   A lakásban félhomály uralkodott. A férfi nem volt odabent, de ha ott lett volna akkor sem látja a könnyeitől. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a férje ezt tette vele. Eladta egy éjszakára mint valami prostit. De kinek és miért? Miért csinálta ezt vele? Talán azért mert részeg volt? Hogy lehet a cége fontosabb mint ő?  

  Egy idegen férfi szobájában van, akivel együtt kellene töltenie az éjszakát. Nem, Krisztián, sosem tette volna ezt vele, de Miki, ő egészen más. Mindig is nehéz eset volt, kemény, hajthatatlan és kiméletlen. Talán ezért nem mert visszafordulni. A férje sosem bocsájtaná meg neki, ha miatta veszítené el a cégét. Azt remélte, hogy a férfi, aki őt akarja nem kérlelhetetlen és elengedi.

 - Gyere közelebb!- hallatszott egy kemény férfi hang, vele szemben, az erkélyről. 

    Az idegen férfi az erkély mellvédjéhez támaszkodva állt egy pohár pezsgővel a kezében, alig pár méterre szemben vele, mégis épp hogy csak látta kirajzolódni az alakját a sötétben. Mozdulni sem mert. Kővé dermedve állt tágra nyilt szemekkel, könnyek között bámulta a férfit. Mitévő legyen most? Nem mehet oda hozzá. Azt már nem. El akart menni. Ahelyett, hogy elindult volna két lépést hátrált.

- Gyere ide!- szólt újra a férfi.

- Nem - csóválta meg a fejét kétségbeesetten Izabella.- Kérem engedjen el - könyörgött.

- Sajnos nem tehetem. A ma éjszakát velem fogod tölteni. A férjed döntött így - mondta határozottan az idegen.

- Nem! Ő nem dönthet helyettem! - sirta a nő.

- Már megtette - lépett pár lépést előre a férfi, de a nyitott erkélyajtóban megállt. 

  Izabella megrettent, bár az arcát még mindig nem láthatta, de magas volt, félelmetes és erős. Pont ezt a benyomást keltette benne Krisztián is az első találkozásukkor. Hirtelen olyan védtelennek érezte magát.

- Miért? Miért csinálja ezt velem?- kérdezte kétségbeesetten.- Miért tett ilyen tisztességtelen ajánlatot a férjemnek? Miért akarja őt tönkretenni? Miért nem enged el?

- Nem gondolod, hogy túl sok kérdést teszel fel egyszerre. Inkább gyere ide hozzám. Igérem nem fogsz csalódni - mondta kedvesen, szinte csalogatóan. 

- Nem! El akarok menni! Kérem! - könyörgött a nő, bár mostmár kezdte úgy érezni, hogy nincs esélye.- Már megmondtam, hogy nem engedlek el,- felelte határozottan a férfi és belépett a szobába. Egyre közelebb került a nőhöz.

   Izabella rémülten kezdett el hátrálni az ajtóhoz. Még azt sem vette észre amikor s férfi letette a pohár pezsgőt a kezéből az asztalra. Kétségbeesetten kezdte el keresni a kilincset a háta mögött mialatt egyre közelebbről hallotta a férfi lépteit. Nagyon ideges volt, szinte remegett. Már nem érdekelte sem a férje, sem a cég csak minnél előbb el akart tünni onnan. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt mire megtalálta a kilincset. Megfordult és lenyomta. Az ajtó azonnal kinyilott. De amilyen hamar kitárúlt olyan hamar csukódott is be. Sietségében észre sem vette, hogy idő közben a férfi oda ért hozzá. Az egyik kezével belökte az ajtót és megtámasztotta, míg a másik kezével elforditotta a zárban a kúlcsot.   "Már nincs menekvés"- szörnyedt el a nő, miközben a férfi maga elé forditotta és testével neki préselte az ajtónak. Még mindig nem nézett rá, bár könnyeitől aligha láthatta volna. 

- Végre a karjaimban tarthatlak,- sóhajtotta a férfi miközben lágy, óvatos mozdulattal végigsimitott a karján át a combjáig s olyan közel hajolt az arcához, hogy érezte a lehelletét.

- Ne!- sikitott fel Izabella s mielőtt a férfi megcsókolhatta volna eltaszitotta magától.- Kérem! Kérem ne tegye ezt velem - suttogta remegő hangon, miközben a testét érthetetlen, különös bizsergés járta át, amitől megrémült. 

  Ferenczi úr mintha meg sem hallotta volna a nő elkeseredett szavait magához húzta és erősen átölelte. Izabella kétségbeesetten kapálózott megpróbálva kiszabaditani magát a karjai közül. De hiába, a férfi vasmarokkal tartotta, míg végül mozdulni sem tudott.

- Kérlek, nyugodj meg végre - szólt rá kedvesen a férfi.- Kérem, könyörgöm engedjen el - mondta könnyek között, lesütött szemmel. Nem tudta elhinni, hogy mindez vele történik.

- Inkább nézz rám - simogatta meg az arcát a férfi letörölve róla a könnyeket. 

  Izabella lassan felemelte a fejét s a félhomályban ránézett az idegenre. Az arcvonásai, kemények voltak de tökéletesek, amely fekete, rövid, hátrafésűlt hajával szigorú öszhangban, tiszteletteljes megjelenést nyújtott neki. Egy pillanatra azt a benyomást keltette benne, hogy ismeri őt. Mégsem hasonlitott egyetlen általa eddig valaha látott férfihoz sem.

- Nem fog elengedni engem, ugye?- kérdezte a nő végül lemondóan.

- Még mindig nem ismersz fel - mosolygott megértően a férfi.- Nézz a szemembe kedvesem. Biztos vagyok benne, hogy a szemem elárulja neked igazi kilétem,- folytatta kedvesen.

   Izabella ismét ránézett. Ezuttal jobban szemügyre vette az arcát és mélyen belenézett sötét szemeibe. Pár másodpercig némán fürkézte azt a sötét fekete szempárt amibe nem egyszer beleszédűlt már. Hát persze, hogy felismerte de még mindig nem merte elhinni.

- Ez nem lehet igaz - suttogta szinte megbabonázva. - Nem, nem lehetsz te... Az arcod...-simogatta meg sima, hibátlan arcát lágyan.- A hajad...- szátott végig az ujjaival a hajában.- Kérlek, mond, hogy te vagy az! Kérlek mond, hogy nem csak álmodom!

- Nem, nem álmodsz - mosolygott a férfi boldogan.- Mostmár elengedhetlek, nem fogsz megszökni tőlem?- kérdezte huncutúl. 

- Tőled sosem szöknék meg - mosolygott már a nő is.- Pedig egyszer már megtetted - vetette a szemére a férfi.

 - Már megbántam - sóhajtott Izabella.

   Még mindig nem merte elhinni. Ő az! A férfi akit mindennél jobban szeret. Olyan erősen ölelte magához mint még soha. A szemei ismét megteltek könnyel, de most a meghatottságtól. Újra belenézett a szemébe míg kezével egyre csak az arcát simogatta, ott ahol régen olyan csúnya sebhely húzódott végig.

- Oh, Krisztián, -suttogta szégyenkezve - meg sem ismertelek. Annyira sajnálom.

- Én sajnálom. Azt hiszem túlságosan megilyesztettelek. Az én hibám - simogatta meg az arcát gyöngéden.

- Azt mondtad, hogy sosem fogsz megválni ettől a sebhelytől, az emlékeid miatt,- mondta értetlenűl, mig ismét végigsimogatta az arcát.

- De te új emlékeket adtál, egy szebb jövő igéretével, amit nem dobhatok el egy heg miatt. Amiért egyébként, azt hiszem már eleget bűnhődtem. Miattad változtam meg, azért, hogy megkereshesselek és megmenthesselek, ha kell - vallotta be mély meggyőződéssel Krisztián.

- Oh, kedvesem, tudom hogy arra kértelek gyere utánam, de még remélni sem mertem, hogy megteszed. Főleg azok után, hogy csak úgy otthagytalak.

- Igaz, hogy eleinte nagyon haragudtam rád amiért nélkülem vágtál bele ebbe az egészbe, de azonnal elhatároztam, hogy utánad jövök. Tudtam, hogy nem akartál örökre elhagyni és hogy csak a lányod miatt tértél vissza ilyen sietősen. Még aznap utánad indultam volna ha nem tart vissza a sebhelyem. Vilmost viszont jóval előbb magam elé küdtem, hogy kutassa fel a férjedet és ajáljon neki egy megbizást, sőt még azt is elérte, hogy kénytelen legyen minden általunk szabott feltételbe belemenni. Tulajdonképpen ő fizette le az előző megbizóját, hogy mondjon fel a férjednek. Mint látod mindent előre elterveztem még ezt az estét is. Biztos voltam benne, hogy a férjed nem fog visszutasitani. Csak így tudtam a közeledbe férkőzni.

- Te aztán tényleg mindent jól elterveztél - mosolygott Izabella.- Nem is tudtam, hogy ennyire ravasz vagy.

- Valahogy mégis a közeledbe kellett kerülnöm, a legkissebb gyanú nélkül, még álnevet is használtam.

- Oh, igen. Erre én magam is rájöttem kedves Ferenczi úr,- hajolt meg játékosan a nő kedvese előtt.

- Ha tudnád mennyire hiányoztál,- nézett Krisztián Izabella szemébe vágyakozva, mielőtt titogzatosan a fülébe súgta:- Szeretlek. Annyira szeretlek én Jázminom. - Az ölébe kapta és az ágyra fektette, ő pedig főlé hajolt.

- Én is szeretlek téged Krisztián - mondta meghatottan a nő.- El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál.

.

.

.

.

- Elmondtam Mikinek, hogy belédszerettem - suttogta halkan lesütött szemmel.

- Hogy mit csináltál?- kérdezte elszörnyedve a férfi.- Ugye nem bántott?

- Nem - nézett rá a nő keserű mosollyal.- De azt féltem elárúlni neki, hogy viszonyunk is volt. Ma valahogy mégis megtudta...

- Te jó ég!- esett kétségbe a férfi és végigsimitott Izabella hátán óvatosan.- Mit tett veled?- kérdezte közben, de legbelűl félt a választól. -Túl sokáig vártam. Hamarabb kellett volna érted jönnöm...- suttogta kétségbeesetten.

- Oh, kedvesem! - ölelte át nyomban a férfit. El sem hitte, hogy hogyan gondolhatta azt, hogy a férjével marad.- Épp a legjobbkor jöttél - súgta a fülébe.- Miki egy ujjal sem ért hozzám - mondta végűl, hogy megnyugtassa a szerelmét, aztán a férfi szemébe nézett, aki hitetlenkedve bámúlt rá.- Nem ütött meg. Egyszerűen csak ide hozott. Bár lehet, hogy még ezt sem tette volna ha előzőleg nem iszik annyit. A férjem nagyon megváltozott.

- Hogy védheted még mindig?- kérdezte elszörnyedve a férfi.

- Mert jól tudom mit tett néhány hónappal ezelőtt - nyelt nagyot a nő.- Azt hitte megcsalom. Még soha nem láttam olyan dühösnek. Bármire képes lett volna, akár még meg is ölni. Szörnyű volt - gondolt vissza szomorúan.- Akkor tényleg azt hittem, hogy nem élem túl.

- Majdnem így is lett.

- Igen. De te megentettél - suttogta könnyes tekintettel. - Megmentettél és új értelmet adtál az életemnek. Örökké hálás leszek neked érte. Ha úgy vesszük, most is te mentettél meg - mosolyodott el szomorúan.- Miki most olyan elkeseretett, kétségbeesett és csalódott, teljesen kiborította az a tudat, hogy valaki mást szeretek. Régen dühöngött volna és nem úszom meg ezt a vallomást pofonok nélkül. Most viszont olyan reményvesztettnek tűnt..., olyan gyámoltalannak, hogy...

- Hogy megsajnáltad. Ez nagyszerű - vetette a szemére Krisztián.

- Igen - vallotta be óvatosan a nő.- Megsajnáltam. Ő a férjem és talán nem hiszed el, de voltak jó perceink is.- Mélyen a férfi szemébe nézett és igy folytatta.- Azt hiszem be kell vallanom neked valamit.

- Lefeküdtél vele igaz?- kérdezte szomorúan.- Persze, hisz ő a férjed - sóhajtott.- De ha attól félsz, hogy emiatt elhagylak akkor tévedsz. Szeretlek kedvesem. Tudom, hogy nem mersz ellentmondani neki. És ne is tedd. Nem akarom, hogy bántson. Főleg miattam ne. Én nem hiszek ebben a nagy változásban mint te. Valahogy csak tuljutok rajta, bár nem tagadom, hogy mennyire fáj. A kórházban eltöltött éjszakákon, csak az járt a fejemben, hogy vele vagy, védtelenül, kiszolgáltatva neki, hogy azt tehet veled amit csak akar. Ha tehettem volna azonnal rohanok hozzád.

- Oh, Krisztián te annyira más vagy mint ő - ölelte magához szorosan a szerelmét. - Egyáltalán nem volt könnyű távol tartanom őt magamtól. Én téged szeretlek és hozzád akarok hű lenni. Képtelen voltam egy ágyban aludni a férjemmel. Ezek után viszont már nem biztos, hogy továbbra is el fogja ezt tűrni. Egészen mást akartam bevallani - sóhajtott- ami egyáltalán nem fog neked tetszeni.

- Mond csak - nézett a szemébe a férfi. Tudni akarta milyen kellemetlen meglepetést tartogat még neki a szerelme.

- Tudod aval a szándékkal jöttem vissza, hogy elválok. Nem akartam találkozni a férjemmel. Csakhogy a határnál ő várt rám és nem a barátnőm. Ha látni akartam a lányomat vele kellett jönnöm. Csapdába kerültem. Még mindig nagyon féltem tőle. Tudtam, hogy nem fog beleegyezni a válásba. Sőt azt hittem, hogy be fog zárni és többé ki se enged. Meglepetésemre viszont sosem volt még ilyen megértő és kedves, még a válás hallatára sem veszítette el a fejét. Arra kért adjak neki egy hónapot, hogy bebizonyíthassa mennyire szeret. Biztos volt benne, hogy újra elnyeri majd a szívemet, ha rájövök mennyire megváltozott. És persze mindenáron helyre akarja hozni a hibákat amiket elkövetett. Azt mondta, hogyha egy hónap után még mindig el akarok válni akkor elenged. Belementem,- sóhajtott Izabella.

- Már majdnem két hónapja,- suttogta kétségbeesetten Krisztián.- Ez azt jelenti...- állt fel az ágyról. Bele se mert gondolni, hogy ez mit jelent.- Talán már nem szeretsz?- kérdezte szomorúan.

- Sose kételkedj a szerelmemben irántad - állt fel mellé és megfogta a kezét.- A férjem megváltozott, a lányom pedig imádja az apját. Úgy érzem hibát követek el ha szétválasztom őket. Már nem tudom mit tegyek. Mintha a szívem ketté akarna szakadni. Mintha két személy élne bennem. Jázmin aki mindig vidám és bizakodó, aki bátran szembe száll a világgal és nincsenek kötelek amelyek megkötnék. Jázmin szabadon szerethetett. De Izabella, ő olyan más: mindig megfontolt, sosem cselekszik csak önérdekből, de főleg ő nem teheti szabadon azt amit akar, mert nem csak róla szól a világ.

- Nem akarlak elvesziteni. Most hogy végre megtaláltalak, nem...- mondta halkan Krisztián. Alig tudta felfogni Izabella szavait. Képtelen volt elhinni, hogy a szerelme fontólóra vette a lehetőséget miszerint a férjével marad.

- Én sem akarlak elvesziteni - felelte a nő elérzékenyülve. -Tudtam jól, hogy ha újra látlak képtelen leszek lemondani rólad. De meg kell értened már nem csak kettőnkről van szó.

- Tudod, hogy tönkre tehetném a férjedet. Akár börtönbe is juttathatnám ha akarnám,- mondta elkeseredetten a férfi.- Egy pillanat alatt szabad lehetnél - fogta meg a vállát a nőnek s mélyen a szemébe nézett.

- Ezt nem teheted, Krisztián. Kérlek ne tedd!-  szólalt meg kétségbeesetten Izabella.- Ez annyira tisztességtelen lenne.

- Tudom - sóhajtott Krisztián lemondóan.- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. És hidd el nem is áll szándékomban ezt tenni - engedte el a nőt és lehajtotta a fejét.- Pedig eleinte olyan csábitónak tűnt ez az ötlet. Bosszút állhattam volna azért amit veled tett.

- Én mindent megbocsájtottam neki - nézett félénken kedvesére Izabella.- Megbánta azt amit tett. Csak túl későn, azt hiszem. 

  Krisztián gyöngéden megsimogatta az arcát és megértően elmosolyodott.

- Csak te mondhatsz ilyet, kedvesem. Megbocsájtasz neki, miközben ő elad a cége érdekében.

- Most mondjam azt, hogy haragszom rá amiért veled tölthettem ezt az éjszakát - mosolygott a nő.- Sőt nem csak egy éjszakára kellett volna neked adnia hanem egész hátra levő életemre. Egyébként,- folytatta elgondolkodva - szerintem már meg is bánta azt amit tett, mégha most az ital miatt nem is, de reggelre mindenképp bánni fogja.

- Úgy gondolod?- kérdezte hitetlenkedve a férfi.

- Biztos vagyok benne. Jól ismerem őt.

- Mondcsak,- fogta meg a kezét Krisztián,- akkor is ilyen elnéző lennél vele szemben ha most nem én lennék itt hanem egy vadidegen férfi, aki kérlelhetetlen lett volna?- kérdezte kiváncsian.

- Nem. Biztos, hogy nem. Többé hallani sem akarnék a férjemről. Bele se merek gondolni mi lett volna akkor ha nem te vagy itt.

- Legalább ennyi vigaszom van, ha már te, lehet hogy el akarsz hagyni. Ugye tudod, hogy nélküled semmit sem ér az életem,- mondta elkeseredve, mélyen a nő szemébe nézve. Mindenáron meg akarta őt győzni arról, hogy nem hagyhatja el őt. Azt nem birta volna elviselni.- Emlékezz vissza az együtt töltött időre. A nehézségek ellenére milyen boldogok voltunk. Nem dobhatsz el mindent. Kérlek ne tedd! Én kis Jázminom,- simogatta meg gyöngéden az arcát,- te vagy az életem értelme. Te vagy az egyetlen aki miatt képes voltam megváltozni. Szeretlek. Tiszta szivemből szeretlek és mindig szeretni foglak, életem végéig.

- Én is szeretlek- válaszolt meghatottan a nő. -Örökké szeretni foglak - suttogta.

- Akkor hát válj el és kezdjünk új életet együtt. Nem maradhatsz a férjeddel csak a lányotok miatt. Idővel talán még őt is meggyűlölnéd, mert őt okolnád a boldogtalanságodért. Ezt akarod, mond?- kérdezte szomorúan, de meg sem várva a választ folytatta is:- Neked kell döntened. A szívedre halgatsz és velem jössz a boldogságot választva vagy az eszedre halgatsz, vele maradsz, de akkor szenvedés lesz az életed, ahogy nekem is nélküled.

- Tudom jól, hogy igazad van - sóhajtott Izabella. - Mégis jól meg kell gondolnom azt, hogy mit lépek.

- Kérlek ne gondolkodj ezen - mondta Krisztián kétségbeesetten próbálva meggyőzni kedvesét az igazáról.- Tudod te jól, hogy mit kell tenned. Gyere velem. Hidd el csak együtt lehetünk boldogok. Nem taszithatsz el magadtól. Tudom, hogy meg van mindenem és semmiben sem viszek hiányt. De mond mit ér az a sok pénz nélküled? Semmit...! Semmit sem ér a pénz! Erre már rég rájöttem. Még akkor ott a birtokomon, amikor majdnem elveszítettelek. Az egész vagyonom nem ér fel a szerelmeddel. Érted mindet odaadnám.

- Ilyen sokat jelentek neked?- kérdezte a nő elérzékenyülve.

- Még ennél is sokkal többet. Te vagy az életem. Te tanitottál meg bízni másokban és önmagamban. Te vagy az, aki segített legyőzni és túljútni a saját korlátaimon. Nélküled olyan elveszett vagyok, s életem olyan puszta akár a sivatag. Tudom, hogy te is szeretsz. Kérlek mond, hogy nem dobod el a szerelmünket és hogy vissza jössz velem, kérlek,- kérlelte kétségbeesetten a férfi. El sem tudta képzelni, hogy mihez kezdene nélküle. Mit érne az a sok áldozat, az a sok bizonytalanság, mit érne egyáltalán az élete, ha a szeretett nő nem lehetne az övé? 

  Izabella azt hitte csak álmodik. Itt van Krisztiánnal, aval a férfival akit az életénél is jobban szeret. Mennyire is vágyott erre a percre és mennyire félt is tőle, hisz tudta ezek után már képtelen lenne nélküle élni. Mindennél jobban vágyott az ölelésére, a csókjaira, a szerelmére. Hogyan is mondhatott volna neki nemet mikor annyira szerette. Nem akart mást mint vele menni elfeledve a régi életét, a régi othonát, a régi házasságát. Egyszerűen csak meg akarta fogni a kislánya kezét és vele menni mindent hátrahagyva egy új élet felé ami csak rá várt a szeretett férfi mellett. Abban a pillanatban elfelejtett minden racionális gondolkodást. Semmi sem számitott már csak a szerelem amit Krisztián karjaiban érzett.

-  Igen,- válaszolt boldogan pár pillanat múlva,- veled megyek. A világon semmit sem szeretnék jobban. Te vagy az aki megtanitottál engem félelem nélkül szeretni. Hogy is gondolhattam, hogy nélküled valaha boldog lehetek - csókolta meg kedvesét.

- Már azt hittem elveszitelek - mondta Krisztián megkönnyebbülve.- Annyira örülök, hogy vissza jösz velem - ölelte erősen magához Izabellát.

- Már csak egy kérdésem van - mosolygott a nő.

- Éspedig?- kérdezte félénken a férfi.

- Az hogy mikor indulunk?

- Minnél előbb annál jobb - mondta Krisztián felsóhajtva. Már kezdte azt hinni, hogy megint van valami ami tönkreteszi a terveiket. - Még van egy két elintéznivalóm mielőtt indulnánk.

VII fejezet ( részlet )

    Csütörtök reggel Izabella ismét találkozott Krisztiánnal. A nő minden percét ki akarta használni amikor a szerelmével lehet, Debóra miatt viszont mégcsak át sem ölelhették egymást. Szinte az egész napot együtt töltötték. Vidáman sétálgattak és játszadoztak egy kis félreeső parkban, ahol viszonylag kevesen fordunak meg és jól el van rejtve ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassanak. Már délután öt óra is elmúlt mire végre pár percre kettesben maradhattak. Debóra csak ekkor merészkedett kicsit távolabb tőlük, de azért láthatáron belűl maradt. Egy padon ültek néhány fa árnyékában amit bokrok vettek körűl.

- Szeretnék végre veled mutatkozni az utcán és nem bújkálni attól rettegve, hogy esetleg valaki megláthat - szólalt meg Krisztián őszintén, megfogva kedvese kezét.

- Már nem kell sokat várnunk erre - mosolygott Izabella.

- Ez az egyetlen vigaszom - viszonozta a kedves mosolyt a férfi, majd komolyan hozzátette:- Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Talán bánt valami? 

  Izabellát meglepetésszerűen érte Krisztián megjegyzése. Annyira jó emberismerő lenne vagy csak őt ismeri már ilyen jól, hogy kitalálja, ha valami baja van?

- Előtted nincsenek titkok?- kérdezte talán csipősebben is, mint ahogy akarta.

- Talán titkolózni akarsz előttem?- vonta kérdőre a férfi. 

- Nem - válaszolt tömören a nő.- De mindenkinek vannak titkai, olyan érzések, amelyeket nem szívesen oszt meg másokkal - folytatta elgondolkodva.

- Már nem bízol meg bennem?- kérdezte aggódva Krisztián.

- Miért kérdezed ezt?

- Mert néha úgy érzem, hogy már nem ismerlek. Mióta visszatértek az emlékeid, nem vagy ugyanaz aki voltál.

- Ebben igazad van. Én is így érzem. Mintha Jázmin és Izabella nem egy és ugyanaz a személy lenne. Pedig mindkettő én vagyok - mondta szomorúan.- De kétségek gyötörnek. Mi van akkor, ha már túl késő újrakazdeni, túl késő elölről kezdeni az életünket amit a saját kezünkel tettünk tönkre. Talán nincs is jogunk megtenni - folytatta elgondolkodva.

- Néha tényleg megrémítesz - húzódott hátrébb tőle a férfi és nyomban elengette a kezét.- Miért mondod ezt nekem? Mindenkinek jogában áll újrakezdeni az életét, mert soha, hallod, soha nincs túl késő helyrehozni a hibáinkat.

- És honnan tudhatnám, hogy nem épp aval követek el hibát, ha azt teszem amit helyesnek tartok.

- Te még mindig nem tudod, hogy mit kell tenned, igaz?- mosolyodott el megértően Krisztián. Jól tudta, hogy kedvese nincs könnyű helyzetben, de nem akarta elveszíteni őt.- Segitsek tisztán látni?- kérdezte selytelmesen, majd magához vonta és hosszasan, szenvedélyesen megcsókolta.  

  Krisztián csókjai mindig feltöltötték őt energiával. Mintha csak egy napelem lett volna, amely világosságra várt, hogy újra feltöltődjön. Oh, igen. Izabella számára ő volt a nap, szerelme pedig a fény, ami megmutatja neki a helyes utat újra feltöltve őt életkedvel és reménnyel. 

   Szenvedélyesen viszonozta a csókot, ami pár másodpercig tartott, mégis egy csepp volt az élet vizéből, amitől teste és lelke újjászületett. Végül zavartan engedte el a férfit és nézett körbe. Nem akarta, hogy Debóra meglássa így őket, hisz elég idős már ahhoz, hogy felfogja mi történik. Szerencsére a kislány önfeledten szaladgált a parkban egy kiscicát kergetett, mégycsak rájuk sem nézett. Megkönnyebbült. Nem tudott volna ugyanis megfelelő magyarázatot kitalálni.

- Igazad volt - suttogta Izabella remegő hangon mélyen szerelme szemébe nézve.

- Nem engedhetem, hogy a férjem miatt veszélybe kerüljön a jövőnk. A múltamat már tönkretette a jövőmet nem fogja.

- Ha a szívedre hallgatsz, az sosem hazudik - simogatta meg az arcát gyöngéden, de azonnal le is engedete a kezét mert Debóra feléjük közeledett.

- Anyuci! Anyuci! - szakította őket félbe izgatottan.- Nézd ott egy lufi árus. Ugye veszel nekem egyet?- mutatott az ujjával a park túloldalán sétáló öreg bácsira néhány színes léggömbel a kezében.

- Hát persze, kis hercegnő. Veszünk neked egyet - mosolygott Krisztián. Felállt és kivette a pénztárcáját a farernadrágja zsebéből.

- De Krisztián, nagyon elkényezteted őt - mosolygott a nő.

- Csak természetes. Nem láttam még nála szebb kislányt - mosolygott Debórára, akinek láthatóan nagyon tetszett a bókja.- Na gyere hercegnő, vegyünk neked egy lufit - fogta meg Debóra kezét és indultak is.

    Pár perc múlva már vissza is értek egy hamupipőkét ábrázoló színes léggömbel. Debóra megköszönte az ajándékát és láthatóan nagyon boldog volt, hogy megkapta amit akart.

VIII fejezet (részlet)

Miki ölelésére ocsudott fel a már-már mindennapivá vált lelki harcából, amelyben önmagát akarta legyőzni mindhiába. A férje hátulról átfogta a derekát és így szólt:

- A mi lányunk - mondta elismerően.

- Büszkék lehetünk rá. Jól nevelted.

- Együtt neveltük - helyesbített Izabella miközben eleredtek a könnyei.

- Igen. De te most elveszed tőlem - sóhajtott szomorúan Miki.

- Sajnálom - sírta a nő, felé fordulva.

- Tudom - törölte le a könnyeit a férje megértően.

- Nem, ez így nem jó - nézett a férfi szemébe. - Ne legyél ilyen megértő velem. Én a helyedben nem lennék az. Gyűlölnöd kellene, meg kellene vetned engem azért, amit tettem és tenni fogok.

- De hát szeretlek - suttogta Miki és méginkább magához szorította a feleségét. Lassan fölé hajolt és megcsókolta, olyan kedvesen és gyöngéden ahogy csak tudta.

- Kérlek ne nehezítsd meg mégjobban a dolgomat - taszította el kétségbeesetten a férjét. 

  Debóra idő közben már lefeküdt aludni. Izabella be akart menni mellé, de a férje megállította.

- Kérlek aludj velem. Még azt a pár éjszakát töltsd mellettem, ameddig velem vagy. Mikor is mész el: holnap, holnapután...?- kérdezte elkeseredve.

- Hétfő reggel - sóhajtott a nő.

- Öt éjszaka. Csupán öt éjszakám van még a feleségemmel. Kérlek, ne tagadd ezt meg tőlem. Csak annyit kérek, hogy töltsd velem még ezt a pár éjszakát - sóhajtott fel Miki fájdalmasan, miközben elakadt a hangja.

- Kérlek bocsáss meg nekem, Miki - borult a vállára a férjének.- Nem érdemled meg, hogy ezt tegyem veled. De értsd meg, szeretem Krisztiánt. Nem tudnék élni nélküle. Bocsáss meg!

- Jobban megértelek mint gondolnád. Tudom mit érzel. Én is ugyanezt érzem irántad - mondta szomorúan. - Na mit mondasz velem töltöd ezt a pár éjszakát. Igérem semmire sem kényszerítelek, amit nem akarsz.

- Hát jó. Legyen. Többet amúgy sem adhatok neked, mint ezt a pár éjszakát. 

  Miki nagyon örült, hogy legalább ennyit kaphat még a feleségétől búcsúzóúl. Nem haragudott rá, nem is gyűlölte, csak mérhetetlenűl fájt neki. Az élete ezután üres lesz és értelmetlen, félelmetesen értelmetlen. Egész éjszaka a feleségét ölelte, mint egy hajótörött a tengeren a mentőövét. Félt ha elengedi magával húzza a mélység, a fekete, hideg, kavargó mélység ahová a távozása után így is úgy is kerűlni fog. De most még ott volt mellette a karjaiban és ez többet jelentett neki mindennél.    Mikor reggel Izabella felkelt Miki már nem volt mellette. Ezen a november végi reggelen, a hűvös szél néhány megbarnúlt falavelet sodort el az ablaka előtt. Az ég elborúlt. Sötét felhők fedték el a napot. Itt-ott már egy-egy esőcsepp is megjelent az ablaküvegen, s apró könnycseppekként peregtek rajta végíg.

    Lehangoltan nézte ahogy csöndesen elered az eső. Hallott minden apró koppanást, ahogy a cseppek az ablaknak csapódva széttörtek, akár a lelke. Mi sem jellemezte volna jobban a lelkiállapotát, mint a borongós idő s az erősen fúvó szél. Épp olyan vihar dúlt a lelkében mint odakint a természetben.

.

.

.

.

Miki lassan oda lépett elé és átölelte.

- Hiányozni fogsz - súgta a fülébe remegő hangon. Hiába is próbálta visszatartani, menthetetlenűl elő törtek a könnyei, amiket már napok óta rejteget. 

   Izabella átérezte a férje fájdalmát, erősen magához szorította őt.

- Bocsáss meg!- sóhajtotta szomorúan.

 - Apa, miért sírsz?- lépett be Debóra a szobába. 

  Mindketten azonnal ránéztek. Elengedték egymást.

   Miki zavartan törölte le a könnyeit. Lehajolt a kislányához és az ölébe vette. Szomorúan ölelte át. Leült vele az ágyra s a térdére ültette. Debóra még mindig értetlenűl meredt rá.

- Bonyolult - felelte végűl halkan s felnézett a feleségére.

- Tudod - hajolt le Izabella a lányához - holnap elutazunk.

- Apa is velünk jön?- kérdezte kiváncsian.

- Nem, ő nem.

- Ezért sír, igaz?

- Igen.

- De miért? Olyan hosszú időre megyünk?- nézett mindkettejükre.

- Igen - felelte az anyja, bár egyre jobban nehezére esett beszélni. Úgy érezte megszakad a szíve.

- És mikor jövünk vissza?- kérdezősködött tovább.

- Nem jösztök vissza - szólalt meg Miki bánatosan.

- De igen is visszajövünk - kiáltotta felháborodva Debóra és azonnal leugrott az apja öléből. Az anyja elé állt és ezt kérdezte reménykedve: 

- Ugye anya, mi nem hagyjuk el apát? Ugye visszajövünk hozzá?

- Igen - nyögte ki Izabella nagy nehezen. Szinte a torkára akadt a szó. - Visszajövünk - suttogta miközben eleredtek a könnyei. Felállt és elfordult, nehogy Debóra észrevegye.

- Na látod, apa - örvendett a lány.- Megmondtam, hogy visszajövünk. - Majd az anyja felé fordult, aki letörölve a kósza könnycseppeket ismét a lányát nézte.

- Hová megyünk?- kíváncsiskodott a lány.

- Egy nagyon szép helyre - mosolygott Izabella.- Szeretni fogsz ott majd meglátod - mondta biztatóan. 

   Debórának több se kellett, vidáman rohant vissza a nappaliba tévét nézni.

- Sajnálom, hogy így alakult - tette a kezét a férje vállára szomorúan.

- Én is -suttogta a férfi mielőtt kiment a lánya után.

     Izabella kedvetlenűl állt neki csomagolni. Nem tett oda túl sok ruhát, csak a kedvenceit, a régi ruhatára ugyanis még mindig megvolt a birtokon. Hamar befejezte, aztán átment Debóra szobájába, hogy neki is bepakoljon.

    Ahogy belépett a nappaliba összeszorúlt a szíve. Miki és a lánya mesét néztek. Egyikük sem vette észre őt. A férje az ölébe vette Debórát s egyre csak simogatta a fejét, miközben mereven bámúlt maga elé a semmibe, mintha az egész élete veszítette volna el az értelmét. Halkan felsóhajtott s két pici könnycsepp gurult végíg az arcán. 

   Izabella megtorpant. Mit tesz? Kérdezte magától elszörnyedve. Mi jogon dönti el ő, hogy mi a legjobb nekik? Látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Talán élete egyik legnagyobb hibáját követi el, ha elválassza őket. Némán ment be a lánya szobájába. Elkezdett becsomagolni. Sírva pakolta be a kis ruhácskákat a bőröndökbe. Miki nem érdemli ezt tőle, bármit is tett a múltban és a lánya, ő sem, ő a legkevésbé sem.

IX fejezet ( részlet)

Amikor belépett a szobába Miki az ablak előtt állt összegörnyedve és mindkét kezével a fejét fogta.

- Azonnal menj ki!- orditott rá ahogy meglátta.

- Miki, mi történt?- lépett hozzá közelebb réműlten.

- Csak... Csak menj ki!- szólt rá ismét, de most nyugodtabban. Látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendben, ha ilyen fejfájás gyötri. 

   Izabella nyomban oda sietett hozzá, annak ellenére, hogy ki akarta őt küldeni. 

- Hozok fájdalomcsillapitót - mondta aggódva s a férje vállára tette a kezét.

- Ne! - mondta meggyötörten, az arcát szinte eltorzitotta az erős fájdalom.- A gyógyszerem a fiókban van - mutatott az éjjeliszekrényére s leült az ágyra.   Izabella gyorsan kihúzta a fiókot s kivette a doboz gyógyszert. Egy tablettát kivett belőle s azonnal átnyújtotta a férjének, aki fénysebességgel le is nyelte víz nélkűl. Lefeküdt az ágyra, becsukta a szemét s várta, hogy végre hasson a gyógyszer. Pár percig tartott csupán s a fájdalom enyhűlni látszott. 

   A felesége leült mellé és az ölébe vette a fejét. Tíz perc múlva már megkönnyebbűlten lélegzett fel. Kinyitotta a szemét és mosolyogva nézett rá.

- Mi bajod van, Miki? Kérlek árúld el!- kérte a férjét aggodalmasan.

- Nincs semmi bajom - válaszolta a férfi könnyedén.- Csak az idegeim..

- Szerintem többről van itt szó.

- Ugyan már - legyintett Miki - mi bajom lehetne? Egyébként is miért érdekel ez téged?- ült fel a felesége mellé.

- Holnap úgy is elmész és örökre elhagysz. Hát nem mindegy neked, hogy velem mi van?! De tudod mi a legrosszabb? Az, hogy mégcsak a szemedre sem vethetek semmit.

- Nagyon is érdekel, hogy mi van veled - fogta meg aggódva a férje kezét.

- Ennyi nekem nem elég - mondta lemondóan a férfi és kihúzta a kezét a felesége kezéből.- Hisz ennyi neked sem elég ahhoz, hogy velem maradj.

- Ez igaz! - sóhajtott Izabella.     Akkor este Izabella utoljára főzött vacsorát a férjének. Kedvetlenűl tett vett a konyhában. Hallotta milyen önfeledten játszanak a nappaliban. Vacsorára egy könnyű levest főzött, Miki kedvencét, bablevest. A férje és a lánya úgy viselkedtek mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Még vacsora közben sem hagytak fel a játékkal. Neki kellett rájukszólnia, hogy hagyják abba különben kihűl a leves. Egyedűl ő volt gondterhelt. Nagyon zavarta őt a férje újjabb rosszúlléte. Tudni akarta mit titkol el Miki előlle. Rossz előérzete támadt.

.

.

.

.

Épp úgy mint az álmában. A rémálom mégis valósággá válik. Most pedig el kell mondania Krisztiánnak, hogy a történtek ellenére a férjével marad, még akkor is ha emiatt talán örökre elveszíti őt. Mindkettejüket el fogja vesziteni. Ennek így kell lennie- nyugtatta magát. Felsóhajtott, aztán elindult a lépcsőn felfelé. 

  Krisztián boldogan nyitott neki ajtót.

- Kedvesem, annyira hiányoztál!- ölelte magához azonnal őt.     Izabella erősen magához szorította a fejét a vállára hajtva. Egy szót sem szólt csak ölelte a férfit, akit mindennél jobban szeretett. "Soha többé nem fogod őt látni!- orditotta kétségbeesetten egy belső hang.- De nincs más választásom!... Nincs más választásom!...- válaszolt halkan egy másik hang beletörődve."

- Hamarabb jöttél - folytatta a férfi bodogan.- Későbbre vártalak. Na és hol van Debóra?- kérdezte kiváncsian miközben finoman eltolta magától Izabellát és körbenézett. Sehol sem látta a kislányt. Ám amikor meglátta a kedvese szemében csillogó könnyeket, lassan kezdett tisztán látni. Hátrált egy lépést s csalódott pillantást vetett az előtte álló nőre.

- Sajnálom - suttogta alig halhatóan.- Nem mehetek veled. Bocsáss meg.- Hiába is próbálta volna visszatartani a könnyeit, azok szinte maguktól záporoztak végíg az arcán.

- Nem értelek - mondta döbbenten Krisztián.- Miért változtattad meg a döntésed egyik napról a másikra?

- Nem kérem, hogy megérts - válaszolta szomorúan Izabella.- Egyszerűen nem hagyhatom el a férjem, nem választhatom el a kislányomat az apjától, akit úgy szeret. Nem tehetem - suttogta könnyek között. Nem akarta elárúlni döntése valódi okát. Azt hitte Krisztián nem értené meg és főleg nem fogadná el. - Ne mond ezt kedvesem - simogatta meg az arcát a férfi bánatosan.- Hidd el Debóra engem is meg fog szeretni. Én pedig úgy fogom őt nevelni akár a saját lányomat. Vagy talán a döntésednek más oka van?- kérdezte gyanakvóan.- Talán még mindig szerelmes vagy a férjedbe.

- Nem, dehogy...- felelte azonnal pedig tudta igennel kellett volna válaszolnia, de képtelen volt rá.

- Akkor mi az oka?- kérdezte kétségbeesetten megragadva a nő karját.- Talán annyira sajnálod őt, hogy képes vagy feláldozni érte a kettőnk boldogságát, annak ellenére, amit veled tett?

- Nem lehetünk boldogok mások boldogsága árán - suttogta lemondóan s mégis meggyőződéssel.- Hidd el ez így van,- nézett mélyen Krisztián sötét szemeibe.- Ez így helyes.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondod - engedte el csalódottan Krisztián.- Te komolyan azt hiszed, hogy helyesen teszed, hogy feláldozod magad egy olyan férfi kedvéért, aki sohasem tisztelt, becsült és szeretett téged? Ha szeretsz nem dobhatsz csak úgy el mindent...

- Sajnálom - sütötte le a szemét Izabella.- Nem tehetek mást...

- Ugyan miért nem? Nézz rám - parancsolt rá kétségbeesetten. Sose érezte magát még ilyen tehetetlennek. Nem veszítheti el őt. Azt nem bírná elviselni. A két kezébe fogta az arcát s  tekintetük egybefonódott.- Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy már nincs esélyünk. Mondd, hogy már nem szeretsz és hogy semmit sem jelentettem a számodra. Mondd!- prarancsolt rá ismét elkeseredve.

- Nem!- suttogta a nő.

- Mondd!- kiáltott rá újra remegő hangon.- Mondd ki, különben soha, hallod soha, nem mondok le rólad. Soha...

- Sosem tudnám kimondani azt, amit hallani akarsz - mondta kétségbeesetten. Nem tudta volna megtagadni a szerelmüket. 

- Tévedsz kedvesem - vonta magához megkönnyebbülten és átölelte. - Épp ezeket a szavakat nem akarom hallani tőled soha. Mert legalább így tudom, hogy nincs minden veszve. Tudom, hogy ha most még egyedül is térek haza, a szíved örökké az enyém.

- Örökké...- ismételte halkan Izabella önkéntelenűl.     Krisztián keserűen elmosolyodott.

- Tudtam, hogy így van - mondta miközben lehajolt kedveséhez és megcsókolta. Olyan szenvedéllyel, vággyal s mégis gyöngéden, tele szeretettel, úgy ahogy sohasem csókolt még senkit. Azt akarta, hogy Izabella érezze a szerelmét és tudja, hogy ez sosem fog elmúlni, bármi is történjék. 

   A nő átérezte a csók üzenetét s készségesen viszonozta. Az utolsó csók, gondolta szomorúan. Úgy érezte, ha most elhagyja Krisztiánt a szíve végérvényesen megszakad. De meg kellett tennie. Nem hagyhatta Mikit egyedűl. Bár tudta így ő fog bele pusztulni a bánatba.

- Tudom, hogy most úgysem tudnálak lebeszélni a döntésedről - szólalalt meg a férfi kedvesen a csók végén.- De visszajövök érted. Sőt el sem mennék, ha nem lenne halaszthatatlan üzleti ügyem Magyarországon. Biztosíthatlak róla, hogy visszajövök, nem adom fel harc nélkül, és többé nem leszek hajlandó elmenni nélküled - mondta határozottan.- Ne, kérlek ne gyere vissza!- engedte el Izabella kétségbeesetten a szeretett férfit. Nem hagyhatta, nem engedhette, hogy visszajöjjön és harcoljon érte. Ezt nem. 

- Értsd meg végre, hogy nem hagyhatom el a férjem. Nem tehetem... és nem is fogom megtenni...- sóhajtott.

   Krisztián egyáltalán nem értette Izabella viselkedését. Tudta, hogy őt szereti ennek ellenére a férjével akar maradni. Miért? És főleg miért nem akarja, hogy visszajöjjön? Végtelenül csalódott volt és dühös. Úgy érezte eltitkol előlle valamit. Hirtelen minden reménye köddé vált. Egyáltalán nem számított ilyen szavakra.- Végleg szakítani akarsz?- kérdezte csalódottan.

- Egy időre igen - válaszolt a nő szomorúan. Bármennyire is akarta a szíve nem tudott  lemondani róla.

- Ezt meg, hogy érted?

- Időre van szükségem - mondta a nő. - Ígérd meg, hogy nem térsz vissza. Engedd meg, hogy én keresselek meg téged, ha már készen állok elhagyni a férjem - kérte bizakodva. Nem akarta örökre elveszíteni a szerelmét.

 - Oh, és mikor keresnél meg?- kérdezte ironikusan és persze felháborodva.- Akkor amikor már a férjed meghalt hetven évesen. Akkor? Mondd!... Nem... Ebből én nem kérek! Ha annyira szeretnéd, megígérem, hogy többé nem kereslek, de akkor te se keress engem - mondta keserűen.- Jól nézz meg mert, ha azon az ajtón most kilépsz soha többé nem fogsz látni.

- Krisztián kérlek ...- suttogta kétségbeesetten Izabella.- Kérlek meg kell várnod...

- Ugyan miért várnék rád?- kérdezte haragosan.

 - Mert szeretlek - csuklott el a hangja a nőnek miközben eleredtek a könnyei. Tudta, hogy hiába is próbálja győzködni, semmi oka arra, hogy várjon rá hónapokig vagy évekig, főleg most... Most, hogy már nem csak ő találja vonzónak hanem minden más nő is. Miért is várna rá, hisz most bármelyik nőt megkaphatja?!

- Menj el! Te vagy az, aki mindent tönkretettél!- vetette a szemére.- Menj és élvezd a boldogtalanságodat. Mert ha vele maradsz te sem leszel boldog soha..., ahogy én sem,... hála neked - folytatta csalódottan, aztán hátat forditott neki. Nem akarta látni, ahogy elmegy, ahogy végérvényesen kilép az életéből.

- Bocsáss meg!- lépett oda Izabella hozzá és megpróbálta hátúlról átölelni de ő elhúzódott. - Egy napon majd megérted miért tettem - suttogta szomorúan.

- Menj el - szólt rá ismét a férfi.- Menj el s többé vissza se nézz!- mondta csalódottan és dühösen, miközben mégcsak meg sem fordult, hogy ránézzen. - Azt amit most tettél sosem fogom megérteni! - még akkor sem fordult meg, amikor hallotta kedvese egyre távolodó lépteit.    Izabella az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a szerelmére, aki viszont még mindig háttal állt neki, mozdulatlanúl még csak utána sem nézett.

- Bocsáss meg!- suttogta ismét könnyei záporában mielőtt kilépett az ajtón. 

   Lassú léptekkel haladt hazafelé. Úgy érezte elveszítette az élete értelmét. Becsukta a szemét és megpróbálta elhitetni magával, hogy helyesen cselekedett.

II Rész A múlt fogságában ( részlet )

   Szerintem sokan kíváncsiak vagytok arra, hogy hogyan folytatódik az Új életre ébredve című regényem. Most kicsit betekinthettek a folytatásba. Ez még nincs kiadva, de remélem hamarosan ezt is a kezemben tarthatom majd. Ha  hibát találtok benne, az nem lesz meglepő, hisz ez az eredeti  kézirat. Még senki sem látta, rajtatok kívül. Így javítva sem volt. :)

    A második résznek a címe A múlt fogságában és nem véletlenül. Akik még nem olvasták végig az első részét, azoknak elárulom, hogy Jázmin, ahogy visszatért az emlékezete, rohant vissza a kislányához otthagyott mindent, anélkül, hogy megvárta volna Krisztiánt vagy elköszönt volna tőle. Csak egy levelet hagyott hátra. Hogy mi történt ezután? Semmiképp sem az, amire Jázmin vagyis Izabella számított.

                 I Fejezet

   Jázmin a kocsi hátsó üléséről bámult ki az ablakon. Az egyre távolodó házakból, mezőkből viszont nem sokat látott. Csak azon járt az esze, hogy hogy fogadja majd a férje a hírt miszerint él és mennyire lesz dühös, amiért hónapokon át nem jelentkezett. Beleborzongott már ennek a gondolatába is.

    Indulás előtt felhívta a barátnőjét, aki lényegében a férje testvére is, hogy hozza át neki a határon a személyi igazolványát. Anélkül aligha léphette volna át a vámot.

   Ahogy közeledtek a határhoz egyre nyugtalanabb lett. Eszébe jutott a szerelme, hogy mennyire fog aggódni ha haza érve nem találja őt sehol. De tudta, helyesen döntött. Már alig várta, hogy láthassa a kislányát, hogy újra a karjaiba zarhassa és megóvhassa őt mindentől.

   Pár méterre a határátkelőtől megálltak. A sofőr, aki Magda egyik ismerőse volt a közeli faluból, gondterhelt pillantást vetett a lányra, ahogy kiszállt az autóból. Semmi más nem volt nála, csak egy kis retikül. Nem tudta a történetét, mégsem tetszett neki, hogy Romániába akar átmenni.

- Biztos nem gondolta meg magát, kisasszony? - kérdezte mielőtt elment.

- Nem, dehogy - válaszolt Jázmin mosolyogva.

    A vám mindkét oldalán kocsisorok kígyóztak. Kíváncsian kutatott a szemével az autók között. Nem is számított rá, hogy a barátnője olyan hamar odaér. Meglepetésère az épp akkor haladt át a határon amikor oda nèzett. A sógornője kocsija, a piros Opel akadálytalanul gördült elé és azonnal megállt.

    Majd földbe gyökerezett a lába, amikor az autóból nem Bianka szállt ki hanem a férje, Miki. Még mindig ugyanolyan rémisztő jelenség volt, mint amilyenre emlékezett. Alacsonyabb Krisztiánnál, nyugtázta elégedetten a nő. Viszont nála magasabb volt. Széles válla, sportos megjelenése és erős kezei felidéztèk benne, hogy miért is fél tőle. Rövid szökés barna haját hátrasimította a kezével, ahogy kiszállt az autóból. Barna szemeiben, Jázmin különös csillogást vélt felfedezni, amit nem értett. Sötétkék rövid ujjú pólót és farmernadrágot viselt. Szinte túlöltözöttnek érezte magát a fekete vászon nadrágjában és fehér szvetterèben. A haját most is kiengedve hagyta, mint általában, bár mostmár emlékezett rá, hogy csak ritkán hordta így. Ahogy Miki lassan közeledett felé, ő egyre hátrált. Rémülten nézett a férfi szemébe.

- Na mi az, kedvesem? Meg sem öleled a férjed? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.

- Miért te jöttél - kérdezte a nő ridegen, leplezve félelmét.- Megmondtam Biankának, hogy ne szóljon neked.

- Micsoda hűvös fogadtatás - háborodott fel a férfi. - Már ismerhetnèl annyira, hogy tudd, előttem nincsenek titkok. Rajtakaptam őt, ahogy a személyes holmijaid között kutakodik és mivel nem elègedtem meg az ósdi magyarázatával, amit kitalált, végül kénytelen volt bevallani az igazat. Nagyon meggyőző tudok lenni...

- Ebben biztos vagyok - mèrgelődött. - Veled viszont egy tapottat sem megyek sehová. - Megpróbált minél meggyőzőbb lenni, de a hangja így is megremegett.

   Tudhatta volna, hogy ez lesz. Mitévő legyen most? Ha a férjével megy, biztosra vehette, hogy az többé nem engedi el. De nem volt más választása. Mostmár nem. Miki sosem engedné csak úgy elsétálni onnan. Ő pedig már most rabnak érezte magát. Egyáltalán nem így tervezte ezt az egészet.

- Oh, szóval a feleségem, aki hónapokig halottnak tetteti magát, majd hirtelen felbukkan a semmiből, most nem akar velem hazajönni?! Mit jelentsen ez Izabella? - kérdezte haragosan.

- Mégis mit akarsz tőlem, Miki? Azok után ahogy bántál velem és majdnem megöltél, azt várod talán, hogy a karjaidba omoljak, mintha mi sem történt volna?! Na azt már nem! - mondta elszántan, bár még maga sem tudta, hogy honnan vette a bátorságot így beszélni a férjével. Megremegett, ahogy a férfi felemelte a kezét. Biztosra vette, hogy meg fogja ütni. Nem jött, hogy elhigye, Krisztián szerető és védelmező karjaiból, önként szaladt a férje kegyetlen karmai közé, amik minden bizonnyal szét fogják őt tépni. Farkasszemet nézett vele s közben minden erejével megpróbálta leplezni, hogy mennyire fél tőle még mindig. De szemeiben bujkáló rettegést nem tudta elrejteni.

   Legnagyobb meglepetésére a férfi arcán a harag legkisebb jelét sem vélte felfedezni, sőt a kezét is azonnal leengedte.

- Nem akartalak megütni - sóhajtott fel szomorúan. Aztán, a felesége döbbent arcát látva hozzátette: - Gondoltam, hogy azt hiszed. Igazad van. Nem bántam túl jól veled.

    Izabella erre nem számított. Őszintének tűnt, hisz mindig annak tűnt, ezért is nem tudott hinni neki. Miki ismét felemelte a kezét de most óvatosabb mozdulattal s megsimogatta az arcát.

- Milyen gyönyörű vagy - suttogta. - El sem hiszem, hogy itt vagy - nézett rá ábrándos tekintettel. - Ne aggódj, nem foglak számon kérni, hogy hol vagy kivel voltál mostanáig. A lényeg az, hogy most itt vagy velem, a többi nem érdekel. Túl hosszú volt ez a pár hónap nélküled. Egy kész örökkévalóság...

- Kérlek, Miki, hagyd abba! - kérte kétségbeesetten. A férje sosem volt ilyen kedves hozzá. Legfeljebb egy kiadós véresre számított, erre nem. Csak méginkább megrémült. - Hogy érted azt, hogy nem érdekel? Mit akarsz evel elérni? 

- Semmit sem akarok elérni, ha csak nem azt, hogy gyere velem haza.

- Miért? Hogy újra és újra megverhess? Ezért, mondd? - kérdezte könnyes szemmel.

- Soha többé nem fogok egy ujjal sem hozzád érni. Erre meg esküszöm - mondta elkeseredve.

- Sokszor megígérted már, épp ezért nem hiszek neked. Te sosem fogsz megváltozni. Soha...

- Ne hidd! - sóhajtott a férfi fájdalmasan. - Azt hittem meghaltál, hogy én kergettelek a halálba, akkor éjjel... Emlékszel?... Iszonyú harag tombolt bennem. Azt hittem megcsaltál... Megütöttelek... Majd elő húztam az övemet... Tudtam, hogy mitől félsz a legjobban...Saját kezűleg akartam elbánni veled... Úgy viselkedtem akár őrült... Te elszaladtál - felsóhajtott - de így is sikerült néhányszor megütnöm téged... Annyira sajnálom... Fogalmad sincs, hogy mennyire megbántam...

- Hagyd abba! - kiáltotta Izabella kétségbeesetten. Nem akarta hallani. Nem akarta újra átélni. Mégcsak emlékezni sem akart arra a szörnyű éjszakára.

- Nem - mondta határozottan a férfi. - Végig kell hallgatnod. Amikor eltűntèl a vízben, csak akkor ébredtem rá arra, hogy mit tettem. Utánad ugrottam, de már hiába kerestelek. Te nem voltál sehol. Csak akkor eszméltem rá, hogy mi történt, hogy mit tettem. Megöltem a feleségemet, a gyermekem anyját, az egyetlen nőt, akit valaha szerettem. És mikor a hatóságok sem találtak, teljesen kétségbeestem, de elhatároztam, hogy nem temetlek el addig míg a holttested elő nem kerül. Titokban azonban azt reméltem, hogy valami csoda folytán mégis megmenekültèl. Akkor megesküdtem rá, ha valaha visszakaplak, soha többé nem foglak megütni és úgy szeretlek majd, ahogy azt első perctől kellett volna.

- Nem gondolod, hogy evel már elkestèl? - kérdezte a nő szomorúan.

- Sohasem késő - fogta meg a kezét bizakodva.

- Már nem szeretlek, sőt félek tőled és nem azért jöttem vissza, hogy mindent elölről kezdjünk. Hidd el, hogy már túl késő - mondta őszintén elfeledve, hogy kivel is áll szemben.

- Ezt meg, hogy értsem? - kérdezte gyanakvóan Miki. - Csak nem el akarsz hagyni? Ugye nem? - kérdezte kétségbeesetten. - Azt nem fogom hagyni. Most, hogy visszakaptalak, nem. Soha. Érted, soha nem hagyhatsz el engem. Soha nem engedlek el. - A hangja sokkal inkább elkeseredett volt, mintsem parancsoló. Izabellának viszont ez fel sem tűnt.

- Talán akaratom ellenére akarsz magad mellett tartani? - kérdezte rémülten.

- Csak, ha muszáj - mosolyodott el a férfi. - Hisz van egy lányunk. Legalább az ő kedvéért, meg kellene próbálnunk még egyszer, utoljára. Könyörögve kérlek gondold át! - kérte esdeklő tekintettel.

   Izabella csak nézte, sosem látta még ilyennek azelőtt. A könyörgés egyáltalán nem vallott rá.

   Miki jól tudta mivel hathat leginkább a feleségére. A gyereket szóbahozva mindig sikerült meglágyítania a szívét, mert jól tudta, hogy a lányaèrt bármire képes lenne. Most kivételesen visszont, minden egyes szavát komolyan is gondolta. Látszott rajta, hogy ez a néhány hónap mennyire megviselte őt, mintha csak kicserélték volna. A szemében mély fájdalom és bűntudat tükröződött a harag és kegyetlen gyűlölet helyett.

- Na mit mondasz, kedvesem, adsz még egy utolsó esélyt nekem? - kérdezte közelebb lépve a feleségéhez.

    Izabella csak állt ott mozdulatlanul és elnézte a vele szemben álló férfit. Most épp olyannak látta őt, mint akkor amikor megismerkedtek. Talán könnyebb lett volna, ha a régi, kegyetlen Miki állna előtte. Persze azt sem tudta kizárni, hogy ez csupán egy álca, egy álarc. Nem tudott megbízni benne. Minden erejére szüksége volt ahhoz, amit mondani akart. A szavaival talán ismét felébreszti a férfiban szunnyadó oroszlánt. Tisztán emlékezett a rettegésre, amit mellette átélt. Szinte megremegett a félelemtől. Aztán eszébe jutott Krisztián s a lelke megnyugvásra talált. Melegség járta át a testét. Szinte magán érezte a szeretett férfi simogatásait, csókjait. A férfi, aki előtte állt csöppet sem hasonlított hozzá.

- Sajnálom - szólalt meg bátrabban a férje türelmetlen tekintetét látva, - de mint mondtam, már nem szeretlek. - Aztán felsóhajtott. Jöjjön, aminek jönnie ​kell. - El akarok válni - jelentette ki határozottan, de a szemét lecsukta. Tudta, hogy most aztán tényleg átlépte azt a bizonyos határt. Felkészült a legrosszabbra. Tudta, hogy a férje ezt a szót már rég száműzte mindkettejük szótárából. Az efféle megjegyzéseket sosem tűrte el neki, pedig a válást még sosem volt bátorsága megemlíteni neki. Csak egyszer fenyegette meg aval, hogy elhagyja, de többet ezt sem merte. Most ismét ugyan arra számított mint akkor, jó néhány pofonra. Jó néhány másodperc telt el így. Miki általában nem gondolkodott ennyit. Mikor érezte, hogy még mindig nem történt semmi, kinyitotta a szemét. Miki elgyötört, kétségbeesett arca nagyon meglepte őt. Még sosem látta ilyennek.

- Értem - felelte halkan. Persze most sem kerülte el a figyelmét a felesége félelme. - Én nem akarok elválni... Nem engedem, hogy elválj tőlem - sóhajtott fel végül. - Soha többé nem foglak bántani, ígérem. - A hangja szomorú volt, de őszintének tűnt. Átölelte, ő viszont nem tudta viszonozni a kedvességet, és nem is akarta. Csak mereven és döbbenten állt.

- Annyira hiányoztál, kedvesem - súgta a fülébe miközben erősen magához szorította. - Megváltoztam, hidd el. Kérlek maradj velem. Kérlek... Kérlek... Kérlek... - ismételte el újra és újra azt a szót amit még sohasem használt. Olyan elesettnek tűnt, ahogy arcát beletette hosszú, szőke hajába, hogy majdnem megsajnálta. De csak majdnem. Eszébe jutott, hogy hányszor képzelte el ugyanezt. Ahogy a férje mindent megbánva átöleli és minden megváltozik. De ez sosem lett így. Számtalanszor megadta, már az esélyt neki a változásra s mindig ugyanaz lett a vége: jónéhány pofon, aztán minden kezdődött elölről. De ennek vége. A szíve már egy másik férfié, az élete pedig egy új világhoz tartozik. Neki most mégis vele kell mennie, vissza a régi életéhez, ha a kislányát újra a karjaiba akarta zárni. Nem tehetett mást. Nagyon jól tudta, hogy kelepcèbe került, ez pedig nem tetszett neki. Fogalma sem volt arról, hogy hogy fogja kibírni. Nem akart a férjével menni, akitől még mindig rettegett, kedves szavak ide vagy oda, mégsem maradt más választása. Mert jelen pillanatban ő volt az egyetlen út a kislányához.

- Veled megyek - suttogta halkan, alig hallhatóan miközben menthetetlenül eleredtek a könnyei. Ahogy ezeket a szavakat kimondta úgy érezte a saját szívét tépi ki.

   Miki hallva a felesége szavait, boldogan engedte el és nézett rá, de ahogy meglátta a könnyeit, megtorpant.

- Te meg miért sírsz? - kérdezte értetlenül.

    Izabella nem tudta mit is felelhetne így csak bánatosan megcsóválta a fejét és lesütötte a szemét. Nem merte elmondani, milyen nyomorultul érzi magát most. 

- Nézz a szemembe! - kérte a férfi nyomatékosan. Felnézett rá. - Kérlek mondd el, mi bánt? Nem fogok megharagudni, csak mondd el miért sírsz - mondta miközben kedvesen letörölte a könnyeit.

   Izabella néhány másodpercig csak némán meredt a férjére. Még sohasem látta őt ilyen kedvesnek és megértőnek. De nem merte elhinni, hogy megváltozott.

- Már semmit sem értek - suttogta végül. - Hová lett az a kegyetlen ember, akit ismertem? Sosem voltál még ilyen kedves velem. Miért most? Főleg azok után, ami történt. Mégis mi a célod ezzel? - aztán kicsit elgondolkodva körülnézett. Rengeteg ember volt körülöttük. Rossz előèrzete támadt. - Majd othon, a négy fal között, szemtanúk nélkül akarod rám zúdítani minden haragod, nem igaz? - kérdezte félelemmel teli és érezte ahogy megremeg. Hát persze ennyi ember előtt sosem ütnè meg.

- Nem, dehogy - válaszolta elszörnyedve a férfi. - Hogy gondolhatsz ilyet?! Megígértem, hogy nem bántalak többé. Tudhatnád, hogy mindig betartom az ígéreteimet - mondta s idegesen beleturt a hajába.

- Ne haragudj - szólalt meg félve Izabella s önkéntelenül hátrálni kezdett.  - Nem akartalak felbosszantani.

   Miki tekintete elsötétült, felemelte a kezét, hogy visszahúzza magához, mire ő ismét összerezzent.

- Kérlek ne! - suttogta rettegve.

    A férfi hátra lépett egyet, szemében tehetetlen düh csillogott, ami méginkább megrèmitette a nőt. Elhúzta a kezét és haragosan, káromkodva egyet a kocsi tetejére csapott.

    A nő megrettent, mintha csak őt ütötte volna meg. A félelme nőttön nőtt a közelében. Szinte bele remegett amikor ismét felé fordult és elé lépett. Megfogta a karját és magához vonta. Olyan erősen ölelte át mint még soha.
- Kétségbeesetten próbáltalak távol tartani minden férfitól... - suttogta Miki szomorúan. - Azt akartam, hogy félj tőlem, hogy rettegj, s rá se merj nézni másra...
- Ha ez volt a szándékod, el is érted - válaszolta keserűen Izabella. - Még mindig félek tőled.
- Igen, tudom - szólalt meg elkeseredve a férfi s elengedte a feleségét, aki most sem viszonozta az ölelést. - De már nem akarom, hogy félj. Csak most jöttem rá, hogy mennyit ártottam a durvaságommal. Azt hittem, csak egy másik férfi vehet el tőlem. De tévedtem. A folyó és a halál is megteheti. Ez pedig sokkal rosszabb. És mindez miért? Mert féltél tőlem - folytatta őszintén s egy pillanatra lecsukta a szemét. - Igazad van - nézett rá ismét - kegyetlen voltam hozzád. Csak önmagammal törődtem és észre sem vettem a sebeket, amiket neked okozok a saját bizonytalanságommal. Magamban még kevésbé bíztam mint benned. Nem bíztam abban, hogy én meg tudlak tartani téged. Azt hittem, az első férfival lelépsz majd, aki az utadba kerül és ennek még a gondolatát sem bírtam elviselni.

      Izabella csak hallgatta a férjét, aki még sohasem beszélt neki ilyen nyíltan az érzéseiről. Sőt, ha jobban belegondolt egyáltalán nem is beszélt neki arról, hogy mit érez. Ha megtette volna talán minden másképp alakul.
- Mit akarsz evel mondani? - kérdezte értetlenül. - Csak nem azért vertél, mert túlságosan is szerettél és feltettél? - kérdezte elszörnyedve.
- De igen - mondta szégyenkezve. - Nagyon sajnálom. Már tudom, nem így kellett volna gondolkodnom. Biztos vagyok benne, hogy sosem csalnál meg. Mint utólag kiderült, Iulian, akivel akkor délután láttak, csak egy volt osztálytársad, és ráadásul még nem is vonzódik a nőkhöz. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet.
   Miki komolyan gondolt minden szót, amit mondott. Ezt Izabella is jól tudta. Hitt a férjének s ettől megrémült. Bár aligha tehetett volna mást. Még kissé bűntudata is támadt, ahogy Miki kimondta, hogy: "sosem csalnál meg". Mit tenne, ha tudná, hogy de mennyire, hogy megcsalta, sőt beleszeretett egy másik férfiba és legfőbb vágya, hogy visszatérjen hozzá. Hogy leplezze vívódását és persze zavarát, rákérdezett a nyilvánvalóra:
- Ugye te jártál pszichológusnál? Sajnálom, de nem tudom mással magyarázni ezt a változást nálad - mondta még mindig félve. Tiszán emlékezett arra, hogy milyen hamar képes volt felhúzni magát bármilyen apróságon.
- Igen - mosolyodott el keserűen a férfi. - Bárcsak hamarabb elmentem volna. Mint azt javasoltad is százszor, de én csak gúnyolódásnak vettem és kinevettelek vagy, rosszabb esetben, megütöttelek. Meg voltam győződve róla, hogy veled van a baj és nem velem - sóhajtott. - Sajnos a múlton már nem változtathatok, de a jövőn igen. Hidd el ezentúl minden másképp lesz - mondta bizakodva. - Most gyere menjünk haza és kezdjünk újra mindent.
   A kezét nyújtotta a feleségének, aki pár pillanatig csak mereven állt. Hirtelen fel sem fogta a hallottakat. Aztán erőt vett magán és megfogta a férje kezét. Ha othon lesz tiszta fejjel, nyugodtan mindent átgondolhat és eltervezheti miként valósítsa meg a tervét, azt amiért visszatért, de egyelőre a férjével kellett mennie. Nem volt más választása. 

    Beültek a kocsiba. Miki a volán mögé ült, ő mellé. Menthetetlenül a férje csapdájába került. Az autó elindult s ők akadálytalanul haladtak át a vámon. 

    Izabellának még mindig a fülében csengtek a férje utolsó szavai: "kezdjünk újra mindent". "Nem - gondolta rémülten - vele nem kezdek új életet soha. Az én jövőm Krisztián mellett van, akit tiszta szívemből szeretek. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe?!" Hirtelen minden olyan távolinak tűnt neki. Mintha az elmúlt hónapokat, amiket a szerelmèvel töltött csak álmodta volna s most hirtelen felébredt a zord és kegyetlen valóságra, a férje mellett.

    Szótlanul ült az anyósülésen. Miki biztatóan rá-rá mosolygott és megfogta a kezét. Ilyenkor erőltetett egy-egy mosolyt az arcára és óvatosan elhúzta a kezét. Csak bámult ki az ablakon. Nézte az egyre távolodó mezőket, az árok parti bokrokat, bozótot. A gondolatai viszont egész máshol jártak, méghozzá Krisztiánnál. Vajon haza ért-e már? Ha igen, mit szól a hirtelen eltűnéséhez? Lehet, hogy dühös és biztosan nagyon csalódott. Meg fogja-e keresni őt, ha nem kap hírt felőle? És neki, sikerül-e addigra kiszabadulni onnan? Most látta csak igazán mekkora hibát is követett el aval, hogy egyedül jött. Nem elég, hogy megsebezte ezzel szerelmèt, akinek megígérte, hogy sosem fogja őt elhagyni, de ráadásul még csapdába is került. Ha tudta volna előre, hogy a férje fog rá várni, biztosan nem jött volna el. Így most haza kell térnie vele, aki iránt azt sem tudta mit is érez: gyűlöletet, haragot vagy csupán szánalmat?! De szeretetet egy csöppet sem. Azt sem tudhatta, hogy meddig tarthat a férfinál, ez a pillanatnyi elmezevar. Meddig lesz még ez a kedves és odaadó ember, aki megbánva bűneit mindent elölről akar kezdeni? Megváltozhat-e egyáltalán egy olyan férfi, mint Miki, pár hónap leforgása alatt? Semmibe sem volt biztos, csak abban, hogy látni akarja a kislányát, méghozzá minél előbb. 

   Az út egyre csak kanyargott, míg kis idő múlva elérték a várost. Beton mindenütt. Csak beton és aszfalt. A magasan tornyosuló panelházak fenyegetően néztek le rá. Milyen nagy különbség is van a két világ között! Mintha egy hatalmas szakadék tátongna közöttük. Itt van ez a zajos beton dzsungel, ahol mindeddig élt és ott van a csöndes, nyugodt természet, ahová mindig is vágyott a szíve mélyén.

    Először minden olyan ismeretlen volt a számára. Aztán, ahogy egyre beljebb haladtak a város szíve felé, úgy vélte felfedezni azokat a helyeket, ahol már járt. Eszébe jutott a múlt. Gyermekkora színes álmai a jövőről. A séták a városban a barátnőivel. A kedvenc helyük: a Kossuth kert. Mindig oda mentek, ha szabadidejük engedte. A hatalmas park, tele különféle fákkal, akár egy botanikus kert. A kis dombok, tavacska, néhány hinta és egy kis vasút díszítette csupán. Sinek szeltèk át az egészet széltében hosszában, de a kisvonat már rég nem üzemelt. Tulajdonképpen, akkor nem nyújtott épp turista csalogató látványt. El volt hanyagolva. Épp ezért nyugodtan sétálgathattak benne, alig akadt egy-kèt ember, aki arra tévedt. Persze ez mára már megváltozott. Felújították és tele van látogatókkal. A hatalmas játszótér, az árusok hada felpezsdítettèk a nyugodt helyet és a kisvonat is ismét üzemel, bár nem eredeti, hanem modern változata, ami persze sínek nélkül, kerekeken zötykölődve szeli át a parkot, a kicsik nagy örömére.

   Izabella már mindenre emlékezett. Milyen szép tervei is voltak a jövőre nézve. Boldog család, nem olyan mint az övé volt és persze egy jó állás, ahol értékelik a munkáját. Ezekből semmi sem jött össze. Semmi... És miért?! Mert nem a megfelelő férjet választotta. Lassan ránézett a mellette ülő férfira. Igen... Minden az ő hibája. Pedig régen, mennyire szerette...

- Mire gondolsz? - nézett rá mosolyogva Miki, megtörve a csendet. Nem kerülte el a figyelmét, felesége ábrándos tekintete.

- A múltra... - felelte Izabella, de tekintete még mindig a távoli messzesèget fürkészte. - A terveimre, az álmaimra... , amiket te tettél tönkre... - sóhajtott fel végül, szinte fel sem fogva szavainak a súlyát.

    Miki azonnal lefékezett és leparkolt az út mellé. Leállította a motort s Izabella szemébe nézett, aki rémülten hajtotta le a fejét. Már a férje haragos tekintetétől is félelem járta át. Csak ekkor döbbent rá, hogy olyat mondott, amit bizony nem kellett volna. "Nem lenne szabad felbosszantanom" - szorongott magában. Régen annyira tudta, hogy mit mondhat és mit nem. Egyszerűen nem értette, hogy most hogy lehet ennyire meggondolatlan.

- Sajnálom - suttogta. Csak remèlhette, hogy Miki ezúttal sem fogja bántani őt, hisz most senki sem láthatja meg.

    A férfi viszont nem mozdult, hosszú másodpercekig. Mikor felemelte a kezét, gyöngéd mozdulattal megsimogatta a felesége arcát, aztán maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.

- Én sajnálom - szólalt meg végül csöndesen. - Mondd, valaha ebben az életben meg fogsz tudni bocsátani nekem? - kérdezte teljesen összetörve.

    Izabella összezavarodva és döbbenten nézett rá. Ezt az embert, aki itt ült mellette nem ismerte, vagy ha mégis, akkor már rég elfeledte.De azok után amit tett sosem fog megbízni benne. Legyen bármilyen is most, önmagát úgysem tagadhatná meg. Egy férfi, aki képes megütni, sőt megverni a feleségét az sosem változik meg és jobb minél távolabb menekülni előle, mielőtt még túl késő lenne.

- Kérlek, válaszolj! - szólt rá kedvesen.

- Nem tudom - felelte bátortalanul. De csak remélni tudta, hogy fél őszinte válasza, nem gerjeszti haragra a férjét. Pedig a legszívesebben az arcába vágta volna, hogy soha de soha nem fogja megbocsátani neki, hogy tönkre tette az életét; az álmait, a vágyait szertefoszlatta és szeretet helyett csak pofonokat és szégyent kapott tőle. Sőt még majdnem halálba is kergette. Már nyolc éve volt ennek a szörnyű embernek a felesége, akit jelen pillanatban a pokolra kívánt. Most meg csak jön mintha mi sem történt volna, hogy kezdjenek újra mindent. Ez igen pofátlanság!

   Miki egy ideig csak nézte a felesége félelemmel teli tekintetét, aztán megszólalt:

-  Te meg mindig nagyon félsz tőlem, igaz? - kérdezte szomorúan.

- Talán nincs rá okom?! - szólalt meg fèlénken.

- Nincs. Már nincs - válaszolta kedvesen Miki. - Tudod, hogy betartom, amit ígérek - folytatta nyomatékosan, de lágy hangon.

   " Nem hiszek neked!" - gondolta kétségbeesetten Izabella. De kételyeit egy kedves mosollyal palástolta. Miki lassan fölé hajolt és megpróbálta megcsókolni, de ő rémülten​ elfordította a fejét.

- Mi a baj? - kérdezte döbbenten és értetlenül a férfi. - Még soha egyetlen csókomat sem hárítottad el.

- Ne haragudj! - válaszolta félve. Még mindig az az ijedt feleség beszélt belőle, akit túl gyakran bántalmaztak, ahhoz, hogy tudja mit tehet és mit nem. Ezt pedig nem tehette. Nem tudta, hogy hogy fogja elviselni a férje érintésèt, csókjait. Mintha evel megcsalná Krisztiánt és elárulná a szerelmüket. Miki volt a férje, de ő mégis kedveséhez akart hű maradni. De hogyan? Mégsem mondhatott neki ellent, legalábbis egyelőre nem. Így hát megadta magát.

- Kérlek bocsáss meg - suttogta elfolytott hangon. - Tudom, hogy nem lett volna szabad...

   Miki egy pillanatra lecsukta a szemét. Láthatóan megbátották a felesége szavai. Vissza ült a helyére és percekig csak bámult maga elé a semmibe szótlanul.

- Nem lett volna szabad... - ismételte meg a szavait komoran.

- Többet nem fog előfordulni - felelte Izabella rémülten. Biztosra vette, hogy ezúttal túl messzire ment, végképp magára haragítva ezzel a férjét. Miki a szavaira felé fordult. Szomorú és csalódott tekintete nem kerülte el a figyelmét. Azonnal arra gondolt, hogy ezt már nem úszhatja meg.

- Lenne egy kérésem - mondta halkan.

- Mi lenne az? - kérdezte kiváncsian.

- Kivételesen ne hagyj látható nyomot, ha megütsz. Nem akarom, hogy Debóra így lásson, már első alkalommal - mondta keserűen.

   Miki tekintete elsötétült. Megérezte felesége szavainak a súlyát. Képtelen volt azonnal megszólalni.

- Kérlek, Miki! - hallotta a nő hangját ismét. - Kérlek legyél tekintettel a kislányunkra - suttogta s lecsukta a szemét. Nem akarta látni, ahogy a férje lesújt.

- Hogy fèlhetsz tőlem ennyire? - kérdezte elgyötörten. - Hogy nem vettem észre eddig?  Hogy voltam képes ezt tenni veled? - folytatta elkeseredve. Megsimogatta a felesége arcát, de a kezét nem vette le róla csak bánatosan lehajtotta a fejét. Izabella csak ekkor nyitotta ki a szemét. Most tudatosult benne, hogy milyen fájdalmat okozott a férjének a szavaival. Azokkal a szavakkal, amik általában nem is hatottak rá. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a férfi ezúttal sem fogja bántani őt. Ennek ellenére kicsordultak a könnyei. Végigperegtek a férje ujjai között, akinek a keze még mindig az arcán pihent. Miki meglepetten emelte tekintetét rá.

- Ne sírj! - kérte kétségbeesetten. - Kérlek, ne sírj! Annyira sajnálom... Nem akarlak megütni... Nem akarom, hogy félj tőlem... Soha többé nem akarok fájdalmat okozni neked... Azt akarom, hogy ha majd egy napon már nem leszek, szeretettel emlékezz rám ne félelemmel és gyűlölettel. Tudom, hogy túl nagy kérés tőlem, de próbáld meg elfeledni azt, ami volt és főleg ne gyűlölj azért, amit tettem. Kérlek ne gyűlölj! - suttogta elkeseredve.

- Nem... Nem gyűlöllek - felelte meghatottan. - Sosem gyűlöltelek. Túlságosan féltem tőled ahhoz, hogy mást is érezzek - sóhajtott. Lassan kezdett rájönni, hogy a férje komolyan beszél és tényleg nem fogja bántani őt. De ha mégis, már az sem érdekelte.

   Miki magához vonta és szorosan átölelte. Még soha nem fájtak neki ennyire a felesége őszinte szavai.

- Bár meghaltam volna... - suttogta szomorúan. - Bár meghaltam volna, még akkor, amikor először megütöttelek. Akkor nem keserítettem volna meg ennyire az életed...

   Izabellát felettébb meglepte a férje vallomása. Még sosem hallotta így beszélni. Letörölte a könnyeit és a szemébe nézett.

- Ne mondd ezt! Én sohasem kívántam a halálod - suttogta.

   Miki egy pillanatra elmosolyodott. A két tenyere közé fogta a felesége arcát s kedvesen így szólt:

- Tudom... - sóhajtott, majd pár pillanat múlva komolyan hozzátette: - Szeretlek Izabella. Mindig szerettelek és halálomig szeretni foglak. Bárcsak többször mondtam volna... Bárcsak kimutattam volna... Bárcsak éreztettem volna veled...

- Oh, Miki - sóhajtott fel szomorúan - kérlek hagyd abba! - Képtelen volt elviselni a férje bűnbánó beszédèt. Minden szavát elhitte és ettől megrémült. - Nem ismerek rád. Igazad van. Olyan ritkán mondtad. De én tudtam... Ahogy azt is, hogy képtelen vagy kimutatni.

   Miki ismét elmosolyodott. Jól ismerte a feleségèt. Mindig megpróbált magyarázatot találni, még a megmagyarázhatatlanra is.

- Javíthatatlan vagy... - mondta kesernyés mosollyal. - Mindig is tudtam, hogy kivételes nő vagy. Kár hogy nem tudtalak értékelni - folytatta komolyan. - Nem értem, hogy voltál képes elviselni engem annyi éven keresztül - gondolkodott el.

- Nem volt más választásom - felelte halkan.

- Sajnos tudom... - vonta magához és ismét átölelte. Most először Izabella is viszonozta a kedvességèt. Pár pillanatig szorosan öleltèk egymást. Végül kibontakozott férje karjaiból és hátradőlt a székében. Csak mereven bámult maga elé, miközben Miki beindította a kocsit és elindultak.

   "Tulajdonképpen ki ez a férfi?" - sanditott a férjére kíváncsian. Megértő, kedves, udvarias, de ami a legmeglepőbb, mintha mindent megbánt volna. Már-már túlzásba vitte a bizonyítást, hogy megváltozott. Mégha hitt is neki, megbízni benne még korai lett volna. Biztos volt benne, hogy a régi Miki nem tűrte volna el a pimasz válaszait, sem az ellenvetèsèt, már az első után megkapta volna a jól megèrdemelt pofont. Nem is tudta, honnan merítette a bátorságot, hogy a férje szemébe mondja, amit gondol. Hisz jól tudta, hogy Mikinek mindig azt kell mondani, amit hallani akar, semmiképp az igazat. De Krisztián mellett annyira megszokta, hogy önmaga lehet, hogy félelem nélkül válaszolhat, hogy most csak nehezen tudta kontrollálni magát. Ahogy ismét Krisztiánra gondolt boldogság járta át a szívét, a lelkét. Mennyire hiányozni fog neki ebben a pár hónapban a szeretete és a törődése. Nélküle olyan elveszettnek érezte magát. Mégis ő volt az egyetlen vigasza ebben a helyzetben. A terve balul ütött ki. Egyáltalán nem állt szándékában Mikivel találkozni, csak majd a tárgyalóteremben a válásuk kapcsán. De most minden olyan bonyolult lett hirtelen. A gondolataiba merülve észre sem vette, hogy megkerültèk a Vasile Lucaciu parkot és behajtottak az utcába, ahol ők laktak. Miki beállt a parkolóba a már jól megszokott helyére. Ahogy leállt a motor Izabellában tudatosult, hogy hamarosan a karjaiban tarthatja az egyetlen, imádott kicsi lányát. Mindennél jobban vágyott már rá, hogy újra mellette lehessen és megóvhassa őt mindentől.

- Gyere kedvesem - szólt a férje, miközben kinyitotta az ajtót és a kezét nyújtotta neki.

   Izabella kénytelen kelletlen elfogadta a segítségét. Már kezdte kicsit bosszantani az állandó kedvessége. Főleg, hogy még mindig nem tudta mire vélni.

- Debóra már biztos türelmetlenül vár - hallotta ismét a férfi hangját.

   Elmosolyodott és követte a férjét, aki még mindig szorosan fogta a kezét, mintha csak attól félne, ha elengedi nyomban megszökne. Mindig is ennyire féltette és vigyázott rá. Eleinte még örült is annak, hogy ilyen nagyon meg akarja óvni őt mindentől, de később már börtönben érzte magát mellette. Végül már semmit nem tehetett az engedélye nélkül.

   A panelház bejáratánál megálltak. Nehéz, szürke vasajtó, ami csak nehezen nyílott miután mágneskártyával kijattintották a zárat. A börtöne bejárata, gondolta Izabella keserűen.

Beszálltak a liftbe. Izabella szótlanul várta, hogy végre kiszállhassanak. Utálta a lifteket. Most viszont, ahogy újra végignézett a ferjèn, már nagyon is értette, hogy Vilmos miért rémíthette meg annyira. Szembetűnő volt a hasonlóság a két férfi között. Nem csak a testalkatuk, a magasságuk, de még a hajuk és a szemük színe is ugyanolyan. Az arcuk viszont egyáltalán nem hasonlít. Persze ez akkor neki aligha számított. Nem csoda, ha annyira félt tőle. Erre a jelenetre még csak emlékezni sem akart. Inkább más irányba terelte a gondolatait. Már alig várta a viszontlátást a kislányával. De mit fog neki mondani? Biztosan kíváncsi lesz, hogy hol volt ennyi ideig és, bár Miki nem kérdezősködött, biztosra vette, hogy meg kell magyaráznia mindent. Habár a részletekbe nem akart belemerülni. A lift végre megállt a harmadik emeleten és ők kiszálltak. Szemben volt a lakásuk. Nagy barna vas ajtaja volt, mint a többinek.
- Felkészültèl? - kérdezte Miki kedvesen.
- Igen - felelte tétován s mely levegőt vett.
   Miki lassan kitárta az ajtót. Bianka és Debóra már nagyon várták őket és ahogy meghallották az ajtó nyílást, rohantak is eléjük. Debóra, a hat éves kislány, épp olyan volt, amilyenre emlékezett. Gyönyörű. Vállig érő egyenes szőke haja csak úgy lobogott, ahogy szaladt felé. Sötétkék szemei felragyogtak a boldogságtól, ahogy meglátta az édesanyját. Térdig érő, hosszú ujjú, rózsa mintás, fehér kis ruhát viselt, fehér harisnyával. Egyenesen az anyja nyakába ugrott és olyan szorosan ölelte át a nyakát, ahogy csak tudta.
- Kislányom...! Kislányom...! Édes kicsi kislányom! - ismételgette meghatottan Izabella, könyvbe lábadt szemekkel.
- Hol voltál ilyen sokáig, anyuci? - kérdezte kiváncsian Debóra.
- Messze... Nagyon messze - suttogta könnyeivel küszködve. - Egy másik életben...
- Az a fő, hogy most itt vagy velünk - szólalt meg Miki megértően.
- Izabella! - hatódott meg Bianka is, és kedves öleléssel üdvözölte rég nem látott barátnőjèt. - Annyira hiányoztál! - suttogta miközben neki is eleredtek a könnyei.
    "Izabella... Izabella... Izabella... - ismételte el újra és újra a saját nevét gondolatban. - Az én nevem Jázmin! Hogy fogom ezek után megszokni a régi életemet?" - Tette fel magának a kérdést kétségbeesetten. 

- Gyertek már be! - hallatszott egy hárzsártos női hang a nappaliból. - Csak nem akartok egész nap ott állni?! Ideje szemügyre vegyem a szökevényt.

   Hát persze! Ki lehetett volna más mint Sára, az anyósa. Gondolhatta volna, hogy őt sem hagyják ki a "jó hírből" miszerint él. Biztos volt benne, hogy nem a jó szándék vezérelte a látogatását. Mindig is tudta, hogy Miki bizonyára tőle örökölte az elviselhetetlen termèszetèt. Mindig neki volt igaza és soha nem tűrt el semmilyen ellentmondást. Úgyhogy a kérése mindig, mindenki számára, azonnali parancs volt.

   Mindannyian besétáltak hát a nappaliba. Épp olyan volt mint amilyenre emlékezett: tágas és otthonos. Bár az egész lakás most elég kicsinek tűnt neki Krisztián villája mellett. A bejárattól keskeny kis folyosón haladtak át. Az első ajtó a konyhára nyílt, a második a fürdőszobára, a harmadik pedig az ő hálószobájukra, ami nem volt túl nagy, de nekik épp megfelelt. A negyedik ajtó a bejárattal szemben a nappalira nyílt. Oda léptek be.

   Jobb oldalt az ablakon hófehér selyemfüggönyök lengedeztek, az erkély ajtó résnyire nyitva állt mint mindig. Az egész szobát beragyogta a napfény. Az erkély beton párkánya tele volt színes virágokban pompázó szobanövènyekkel. Az ajtó bal oldalán, az ablakkal szemben két csokoládé színű bőr fotel állt, előtte kis üveg asztal, rajta három kávès csésze és egy dohányzó, néhány elnyomott cigarettacsikkel. Mellette a sarokban egy könnyező pálma állt óriási levelekkel. Néha látni lehetett, ahogy kis vizcseppek gördülnek végig a levelein akár egy-egy apró könnycsepp. Imádta ezt a növényt. Úgy gondolta, hogy azért sír mert osztozik a bánatában. Amellett volt az ajtó, amely Debóra szobájába vezetett. Onnan egy cseresznye színű nappali bútor húzódott végig a falon, épp a bejárattal szemben, egész az ablakig. Benne volt a tévé és annak két oldalán egy-egy akvárium díszelgett, amikben színesebbnèl színesebb halak úszkáltak. Miki kedvencei. Felettük könyvespolc tele regényekkel és verseskötekkel. Aval szemben, épp az ajtó mellett volt a csokoládé színű bőr kanapé, ahol Sára már türelmetlenül várta tékozló menyèt, aki minden bizonnyal a szeretője társaságát élvezte mostanáig. 

    Izabella mély levegőt vett, mielőtt emelt fővel belépett a bordó virágmintás szőnyegre, ami a szoba közepén terült el. Ahogy meglátta eszébe jutott, milyen szeretettel vásárolta ezt egy vásár alkalmával. De most nem csak ez tűnt neki teljesen idegennek, hanem az egész lakás, sőt az egész eddigi élete is, beleértve a családot is, amiben semmi keresnivalója nem volt. Egyedül a kislánya iránt érzett szeretet keltette benne azt az érzést miszerint othon van, semmi más.
    Az anyósa azon nyomban fel is állt és elé lépett. A szeméből csak úgy sütött a megvetés és a gyűlölet, ahogy barna szemeivel végígnézett a menyén. Izabella szemrebbenés nélkül állta a tekintetét, amikor a szemébe nézett. Nagyon hasonlított a lányára, Biankára, persze azt a 25 év korkülömbséget eltekintve, viszont a természetük teljesen külömbözött. Szőkesbarna haja mindig kontyba fogva állt a feje tetején, ami csak még szigorúbb külsőt kölcsönzött neki; mogorva, szigorú, barna szemei remekül visszatükrözték elviselhetetlen természetét. Rezdületlen arcvonásai pedig tiszteletet parancsoltak. Nem hiába volt évekig tanárnő. Biztosan rettegtek is tőle a diákjai. Az idő láthatóan nem sokat fogott rajta, bár az arcán már elmélyültek a ráncok, csinos alakján mintha nem fogtak volna az évek. Ahogy ott állt sötétkék kiskosztümjében, olyan elegánsnak festett akár egy 30 év körüli nő.
    Bianka csak külsőleg hasonlított az édesanyjára, a jellemük teljesen külömbözött. Míg az anyja konzervatív nő volt, ő modern. Az elegáns kosztümök helyett, ő a kihivó ruhákat részesítette előnyben. De nem csak emiatt nem egyeztek soha, az életszemléletük is egészen más volt. Sára mindig önmagát részesítette előnyben, hajlamos volt elfeledni, hogy a világon mások is élnek rajta kívűl. Ezenkívűl szeretett mindig a figyelem középpontjában lenni és imádta, ahogy az emberek körülrajongják.. Bianka viszont a kihívó öltözködése ellenére, ami igencsak megbotránkoztatta a világot és, amit kifejezetten az anyja bosszantására talált ki, nagyon melegszívű és igen segítőkész volt. Egyetlen dolgot örökölt csupán az édesanyjától, meghozzá a harciasságát. Soha nem adta fel és ha kellett kész volt mindenkivel szembe szállni, hogy bebizonyítsa az igazát.
    Sára már az első perctől kezdve nem nézte jószemmel Izabellát és nem csak a rosszhírű családja miatt, hanem mert elvette tőle az ő drága egyetlen kicsi fiát, aki mindig minden kívánságát szó nélkül teljesítette. Egyszerüen képtelen volt elfogadni azt a tényt miszerint a feleségéhez fog tartozni, nem pedig hozzá.  Ezért pokollá tette az életét a fiatal asszonynak, akit a vetélytársának tekintett. Jól ismerte a fia gyenge pontját, ami a féltékenység volt, ezért csak méginkább szította a már, amúgy is, lángoló tüzet. Izabella számtalanszor köszönhette neki a pofonokt, amiket a férjétől kapott ártatlanul, ahogy azt is, hogy azon a bizonyos estén majdnem meghalt. Persze Sára épp ezt akarta elérni, vagyis válást de jobban sikerült, amikor néhány igencsak jól sikerült fotót, ami megörökítette a menye kis kalandját, megmutatta a fiának. Nem is sejtette, hogy Mikinek amúgy sem volt valami jó napja. Így amikor megmutatta neki a képeket, ami mellé még egy jó kis sztorit is kitalált, a férfi örjöngve rohant haza a feleségéhez. Amikor másnap megtudta, hogy Izabellának nyoma veszett a Szamosban, ő volt a legboldogabb ember a világon, hisz végre megszabadult a vetélytársától, akivel kénytelen volt osztozni a fia szeretetén. Egyáltalán nem örült a hírnek, hogy él, sőt visszatér hozzájuk. Jobb szerette volna holtan látni s ezt megcsak nem is titkolta.

   - Miért jöttél vissza? - kérdezte szemrehányóan, csípőre tett kézzel. - Egyáltalán hol a pokolban voltál mostanáig? Mégis melyik szeretődnèl kerestél vigaszt? - kérdezte nyersen a fiára sanditva. Megint csak őt próbálta provokálni.

   Miki viszont nem mozdult. Kifejezèstelen arccal állt a felesége mellett. Titkon azért ezekre a kérdésekre ő is választ várt.

    Izabella meg sem sértődött az anyósa vádaskodásain, sőt még felbosszantani sem sikerült neki. Ugyanolyan higgadtan állt előtte, mint amikor belépett. Csak egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami nem Sárának, nem is a férjének, hanem Krisztiánnak​ szólt, akinek az arca megjelent lelki szemei előtt a szerető szó hallatára. De ez a mosoly szinte azonnal le is hervadt amikor eszébe jutott, hogy milyen távol van most tőle és mennyire hiányzik neki.

- Nos, elárulná végre a méltóságos kisasszony, hogy hol járt az elmúlt hónapokban? Vagy talán titok? - kérdezte Sára megvetően gúnnyal átitatva.

- Nem... Nem titok... - felelte nyugodtan Izabella.

- Akkor miért nem árulod végre el? - kérdezte az anyósa elveszítve a türelmét.

- Mi lenne ha előbb leülnènk - javasolta Miki s kedvesen átkarolta a feleségét.

- Rendben! - felelte csípősen az anyja. Nagyon nem tetszett neki, ahogy a fia aval a semmirekellő nővel bánik.

   Mindannyian leültek a kanapéra. Miki Izabella és a lánya mellé az egyik végébe míg az anyja és a húga velük szemben, a másik végébe a kanapènak.

- Először is - kezdte higgadtan Izabella - szeretném tisztázni, hogy nem önként mentem el. Miki nagyon jól tudja, hogy mi történt. Örülhetek, hogy egyáltalán élek.

- Sajnálatosan - vágott közbe az anyósa.

- Na de, anya! - szólt rá azonnal Miki.

- Mi az, fiam? - förmedt rá a fiára. - Azok után, hogy megcsalt az lett volna a legkevesebb, hogy megfullad. Mindenkinek jobb lett volna.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Hogy mondhatsz egyáltalán ilyet, anya? - kérdezte csalódottan Miki.

- Hagyd csak - mondta Izabella még mindig nyugodtan, majd szúrós tekintetet vetve az anyósara, folytatta is: - Egy dologban azért igaza van, tényleg nem kellett volna vissza jöjjek és ha Debóra nincs, minden bizonnyal nem is tettem volna. De biztosíthatom, hogy nem maradok sokáig.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Miki rémülten a feleségére nézve.

- Úgy, hogy el fogok menni! Csak Debóráèrt jöttem - felelte határozottan, aztán ismét az anyósára nézett: - Ön mindig is gyűlölt engem és mindent elkövetett azért, hogy elválasszon a fiától. Hát tessék, most végre megkapja, amit mindig is akart. Visszaadom a fiát. Ezüst tálcán nyújtom át önnek! Ha annyira akarja a magáè lehet. De a lányomat nem adom, ő az enyém! - mondta határozottan, szemrebbenés nélkül. Most először, nem félt semmitől. Legyen, aminek lennie kell.

   Meg sem várta a többiek reakcióját a szavai után, egyszerűen csak kisétált az erkélyre. Körbe nézett a nem túl szép látványt nyújtó beton tömbök között.

Voltak ablakaik, erkèlyeik mégis mintha az emberek pici gyufáskatujákban élnének, amiket egymás hegyére hátára helyeztek. Beton gyufáskatuják. És íme ő él az egyikben. Se fű, se fák, se virágok az udvarban, sőt udvar sincsen. Ez nem az ő világa. Ezt most jobban érezte mint bármikor.

    Sára szóhoz sem jutott a menye válaszát hallván. Egyszerűen csak felháborítónak találta a pimaszságát. De valójában senki sem tudta mire vélni a szavait. Azt sem árulta el, hogy hol volt, azt sem, hogy kivel vagy mit csinált mostanáig. Miért nem jelentkezett hamarabb?! Pedig mindannyian ezekre a kérdésekre várták a válaszokat.

   Izabella viszont nem akart válaszokat adni. Csak mihamarabb el akart tűnni abból a világból, ami majd meg fojtotta őt. Egyszerűen nem kapott levegőt ott, a négy fal között. Egyetlen vigasza volt csupán, hogy tudta Krisztián visszavárja őt és úgy szereti, ahogy senki azelőtt. De ami a legfőbb, sosem emelt volna rá kezet semmi okból, mert amellett, hogy szerette, tisztelte is. És a tisztelet egy olyan dolog volt amit még nem tapasztalt egyetlen férfi részéről sem.

   Gondolataiból Miki zökkentette ki. A háta mögé lépett és megfogta a vállát. Izabella hátra nézett, de nem fordult meg, csak tovább bámult maga elé a semmibe.

- Miért mondtad az előbb...- kezdte a férfi tétován, de a felesége közbe szólt. 

- Hogy elmegyek?- fejezte be a kérdést.

- Igen azt - sóhajtott a férfi.

- Mert azt fogom tenni... Elmegyek... Elhagylak... - suttogta remegő hangon Izabella. Nem mert a férje szemébe nézni, de tovább folytatta: - Nem állok többé közéd és anyád közé. Mindig is többre becsülted mint engem. A számát sem tudom, hogy hányszor hangolt ellenem. Mindig is az orrodnál fogva vezetett. Hidd el megérdemlitek egymást.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte csalódottan. - Mondd mi történt veled, ami így megváltoztatott? - A hangjában nyoma sem volt haragnak, Izabella nagy meglepetésère. Lassan maga felé fordította a feleségét, hogy a szemébe nézhessen miközben felel a kérdésére. A nő viszont nem nézett rá, lesütött szemmel, halkan válaszolt, nehogy felbosszantsa, de a hangjából így is sütött a szemrehányás, bárhogy is próbálta leplezni.

- Azaz mi történt velem, a te hibádból? Először is bátrabb lettem és végre kimondom azt, amit mindig is gondoltam, bármennyire is féljek tőled. Másodszor, felelte a kérdésedre, felèbredtem egy idegen ágyban, emlèkek nèlkül, teljesen kiszolgáltatottan egy vad idegen férfinak, akinek csúf, sebhelyes arca épp olyan félelmetes volt akárcsak a termèszete. Rettegtem tőle - magyarázta. Szinte levegőt sem vett közben. Megpróbálta még a legkisebb gyanúját sem kelteni annak, hogy esetleg lett volna köztük valami. - Csak annyit tudott a múltamról, hogy a folyóban talált rám. Kihúzott a vízből de már nem lélegeztem, ezért újjá élesztett. Megmentette az életemet, ápolt és a házába fogadott - egy pillanatra elhallgatott, mert észrevette, hogy milyen csodálattal beszél megmentőjèről így váltott a hangnemèn. Eszébe jutottak Krisztián vádló szavai és ezt most remekül fel is használta. - Nem épp ilyen csúf megmentőre számítottam - mondta olyan csalódottan, ahogy csak tudta. - De a modora még elviselhetetlenebb volt. Mindig a tudtomra adta, hogy csak megtűr a házában és a legszívesebben csak úgy kidobna az utcára. Ezért megkèrtem, engedje meg, hogy szobalánykènt dolgozzak nála míg vissza nem tér az emlékezetem. - Itt elhalgatott. Félt , hogy túl messzire ment a hazugságaival és a férje egy szavát sem fogja elhinni. Lassan felemelte a tekintetét, hogy a szemébe nézhessen.

  Nagy meglepetésère Miki könnybe lábadt és bűntudatos tekintetével találkozott. Tudta, hogy mindez az ő hibájából történt és láthatóan ez nagyon bántotta. Izabella még majdnem meg is sajnálta a férjét.

- Az volt a legrosszabb, hogy még a saját nevemre sem emlékeztem, mintha csak egy számítógép lettem volna, aminek törölték a memóriáját - folytatta és megpróbálta olyan szomorúan és hitelesen előadni, ahogy csak tőle telt. Igazából nem is törődött a múltjával és elveszett emlékeivel Krisztián közelében, főleg miután felfedezte a hegeket a hátán. Persze ezt Mikinek sohasem árulta volna el. - Amikor vissza tért az emlékezetem, azonnal tudtam, hogy vissza kell térnem. De nem hozzád jöttem vissza, hanem a lányomhoz.

- Ezek szerint meg mindig válni akarsz - jelentette ki csalódottan.

- Szerinted nincs rá elég okom? - kérdezte bátortalanul.

- De igen - suttogta Miki szomorúan - minden okod megvan rá. Nagyon rosszul bántam veled. Nem hibáztatlak. El sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehetett neked ez a pár hónap és még ez is miattam - folytatta elkeseredve és átölelte a feleségét.

   Izabella kènyszeredetten viszonozta az ölelést. "Oh igen - gondolta magában- tényleg nagyon rettenetes volt, főleg akkor amikor, azt hittem örökre elveszítettem Krisztiánt. Hát az igazán nagyon szörnyű volt" - s közben elégedett mosoly jelent meg az arcán, amit persze ügyesen elrejtett beletemetve arcát Miki vállába nehogy még véletlenül is észre vegye.

- Mint már mondtam - tolta el magától a feleségét és a szemébe nézett- nem engedem, hogy elválj. - Hangja kedves volt mégis határozott.

- Még akkor sem ha már nem szeretlek? - kérdezte fèlénken s lesütötte a szemét. Nem értette, hogy hogy fèlhet tőle még mindig.

- Hidd el, hogy újra szerezni fogsz ezt megígérhetem. Csak még egy utolsó esélyt adj nekem, kérlek! Csak egyetlen egyet... - suttogta kétségbeesetten.

- Miki, én... - kezdte tètován a nő de a férje félbe szakította.

- Kérlek engedd meg, hogy jóvá tegyem a hibáimat. Engedd meg nekem, hogy helyrehozzam azt amit elrontottam. Soha többé nem fogsz csalódni bennem, ezt megígérem. Csak könyörögve kérlek, ne hagyj el. Nélküled nem fogom kibírni... - mondta kétségbeesetten és újra magához ölelte a feleségét.

  Izabella még mindig nem mert hinni a szemének. A férje szemmel láthatóan megváltozott. Ennek ellenére csak ennyit tudott mondani:

- Nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ennek az egésznek.

- Ne csináld ezt velem, kedvesem. Kérlek! Csak ennyit kérek tőled! - kérte esdeklő tekintettel. - Nem fogod megbánni. Csak egy kis időt adj, hogy bebizonyítsam mennyire megváltoztam.

- Hidd el, hogy ez már nem számít. A múlton nem változtathatsz. Értsd meg kérlek! Nincs értelme erőltetni valamit, ami amúgy sem működik. Kérlek Miki, engedj el - sóhajtotta.

- Ne kérd ezt tőlem, kedvesem. Mindent kèrhetsz, csak ezt nem. Értsd meg, hogy az minden vágyam, hogy helyrehozzam a talán helyrehozhatatlan hibáimat. Csupán néhány hetet adj. Csak ennyit kérek az életedből. Nagyon jól tudom, hogy nem érdemlem meg. De könyörögve kérlek legalább gondold meg. Csak egy kis ideig maradj még velem. - Látta, hogy nem igazán tud hatni a feleségére. Csak egy valami volt, ami rávehette volna a maradásra. Ezt viszont alig tudta kimondani. Nagy lélegzetet vett: - Ha megteszed... Ha adsz egy utolsó esélyt és nem tudom bebizonyítani, hogy megváltoztam vagy nem tudsz újra megszeretni... - nagyot nyelt. - elengedlek. Elengedlek a lányunkkal együtt. Meg sem próbálok az utadba állni. Na mit mondasz? Adsz ennek az idiótának még egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, tud ő jó ember is lenni?

   Izabella elgondolkodott. Pár hét nem a világ. És jóval könnyebb dolga lenne, ha egyszerűen elengednè, harc nélkül. De hihet neki? Vajon be tartja majd az ígéretét? Nem tudta. Nehéz helyzetbe került. Mit számít pár hét, ha utána szabadon elmehet? Döntött.

- Rendben - válaszolta végül Miki várakozással teli tekintetèt látva. - Kapsz két hetet, hogy bizonyíts és újra megszeresselek. De ha nem sikerül, betartod az ígéreted? Elengedsz a lányunkkal együtt? - kérdezte kiváncsian. Bár már most tudta, hogy végül úgy is a szívét követi majd, s evel csak saját szenvedését hosszabbítja meg remélte, hogy Miki betartva ígéretét harc nélkül elengedi. A válás is könnyebb lesz így és talán hamarabb együttlehet szerelmèvel.

- Biztos lehetsz benne, hogy tartom a szavam. Nagyon örülök, hogy így döntöttél, de mit szólnál két hét helyett egy teljes hónaphoz? 

- Mi az, talán már nem bízol férfias vonzerődben? - kérdezte gúnyosan, teljesen megfeledkezve magáról. Mikit láthatóan nagyon megsèrtettèk a szavai. Nem akarta felbosszantani. - Sajnálom - suttogta fèlénken. - Nem akartalak megbántani. Legyen ahogy akarod - sütötte le a szemét s közben érezte, ahogy a szíve egyre inkább össze szorul. Nem tudta, hogy a válasza miatt vagy azért mert még mindig nagyon fél a férjétől.

   Miki a mutató ujját lassan a felesége álla alá csúsztatta és felemelte a fejét, kényszerítve őt , hogy a szemébe nézzen.

- Hiába is bizonygatni, hogy nem bántalak többé - mondta kedvesen - még mindig félsz tőlem, igaz?

   Izabella képtelen volt válaszolni csak bólintott.

- A félelmed nem fog elmúni csak úgy, egyik napról a másikra - csóválta meg a fejét Miki kesernyés mosollyal. - Sosem gondoltam volna, hogy ennyire félsz tőlem... De biztos vagyok benne, hogy ennek az egy hónapnak a végére, többé nem fogsz félni, sőt újra szeretni fogsz. Mindent el fogok követni ennek érdekében.

   Izabella még mindig csak döbbenten hallgatta. Érezte ahogy szemei megtelnek könnyel. Meghatották a férje őszinte szavai. 

- Végre kezdesz hinni nekem - mosolygott elégedetten Miki és megsimogatta az arcát. - Reméltem, hogy így lesz - suttogta. Aztán olyan erősen szorította magához ahogy​ csak tudta.