A második résznek a címe A múlt fogságában és nem véletlenül. Akik még nem olvasták végig az első részét, azoknak elárulom, hogy Jázmin, ahogy visszatért az emlékezete, rohant vissza a kislányához otthagyott mindent, anélkül, hogy megvárta volna Krisztiánt vagy elköszönt volna tőle. Csak egy levelet hagyott hátra. Hogy mi történt ezután? Semmiképp sem az, amire Jázmin vagyis Izabella számított.
I Fejezet
Jázmin a kocsi hátsó üléséről bámult ki az ablakon. Az egyre távolodó házakból, mezőkből viszont nem sokat látott. Csak azon járt az esze, hogy hogy fogadja majd a férje a hírt miszerint él és mennyire lesz dühös, amiért hónapokon át nem jelentkezett. Beleborzongott már ennek a gondolatába is.
Beszálltak a liftbe. Izabella szótlanul várta, hogy végre kiszállhassanak. Utálta a lifteket. Most viszont, ahogy újra végignézett a ferjèn, már nagyon is értette, hogy Vilmos miért rémíthette meg annyira. Szembetűnő volt a hasonlóság a két férfi között. Nem csak a testalkatuk, a magasságuk, de még a hajuk és a szemük színe is ugyanolyan. Az arcuk viszont egyáltalán nem hasonlít. Persze ez akkor neki aligha számított. Nem csoda, ha annyira félt tőle. Erre a jelenetre még csak emlékezni sem akart. Inkább más irányba terelte a gondolatait. Már alig várta a viszontlátást a kislányával. De mit fog neki mondani? Biztosan kíváncsi lesz, hogy hol volt ennyi ideig és, bár Miki nem kérdezősködött, biztosra vette, hogy meg kell magyaráznia mindent. Habár a részletekbe nem akart belemerülni. A lift végre megállt a harmadik emeleten és ők kiszálltak. Szemben volt a lakásuk. Nagy barna vas ajtaja volt, mint a többinek.
- Felkészültèl? - kérdezte Miki kedvesen.
- Igen - felelte tétován s mely levegőt vett.
Miki lassan kitárta az ajtót. Bianka és Debóra már nagyon várták őket és ahogy meghallották az ajtó nyílást, rohantak is eléjük. Debóra, a hat éves kislány, épp olyan volt, amilyenre emlékezett. Gyönyörű. Vállig érő egyenes szőke haja csak úgy lobogott, ahogy szaladt felé. Sötétkék szemei felragyogtak a boldogságtól, ahogy meglátta az édesanyját. Térdig érő, hosszú ujjú, rózsa mintás, fehér kis ruhát viselt, fehér harisnyával. Egyenesen az anyja nyakába ugrott és olyan szorosan ölelte át a nyakát, ahogy csak tudta.
- Kislányom...! Kislányom...! Édes kicsi kislányom! - ismételgette meghatottan Izabella, könyvbe lábadt szemekkel.
- Hol voltál ilyen sokáig, anyuci? - kérdezte kiváncsian Debóra.
- Messze... Nagyon messze - suttogta könnyeivel küszködve. - Egy másik életben...
- Az a fő, hogy most itt vagy velünk - szólalt meg Miki megértően.
- Izabella! - hatódott meg Bianka is, és kedves öleléssel üdvözölte rég nem látott barátnőjèt. - Annyira hiányoztál! - suttogta miközben neki is eleredtek a könnyei.
"Izabella... Izabella... Izabella... - ismételte el újra és újra a saját nevét gondolatban. - Az én nevem Jázmin! Hogy fogom ezek után megszokni a régi életemet?" - Tette fel magának a kérdést kétségbeesetten.
I Fejezet
Jázmin a kocsi hátsó üléséről bámult ki az ablakon. Az egyre távolodó házakból, mezőkből viszont nem sokat látott. Csak azon járt az esze, hogy hogy fogadja majd a férje a hírt miszerint él és mennyire lesz dühös, amiért hónapokon át nem jelentkezett. Beleborzongott már ennek a gondolatába is.
Indulás előtt felhívta a barátnőjét, aki lényegében a férje testvére is, hogy hozza át neki a határon a személyi igazolványát. Anélkül aligha léphette volna át a vámot.
Ahogy közeledtek a határhoz egyre nyugtalanabb lett. Eszébe jutott a szerelme, hogy mennyire fog aggódni ha haza érve nem találja őt sehol. De tudta, helyesen döntött. Már alig várta, hogy láthassa a kislányát, hogy újra a karjaiba zarhassa és megóvhassa őt mindentől.
Pár méterre a határátkelőtől megálltak. A sofőr, aki Magda egyik ismerőse volt a közeli faluból, gondterhelt pillantást vetett a lányra, ahogy kiszállt az autóból. Semmi más nem volt nála, csak egy kis retikül. Nem tudta a történetét, mégsem tetszett neki, hogy Romániába akar átmenni.
- Biztos nem gondolta meg magát, kisasszony? - kérdezte mielőtt elment.
- Nem, dehogy - válaszolt Jázmin mosolyogva.
A vám mindkét oldalán kocsisorok kígyóztak. Kíváncsian kutatott a szemével az autók között. Nem is számított rá, hogy a barátnője olyan hamar odaér. Meglepetésère az épp akkor haladt át a határon amikor oda nèzett. A sógornője kocsija, a piros Opel akadálytalanul gördült elé és azonnal megállt.
Majd földbe gyökerezett a lába, amikor az autóból nem Bianka szállt ki hanem a férje, Miki. Még mindig ugyanolyan rémisztő jelenség volt, mint amilyenre emlékezett. Alacsonyabb Krisztiánnál, nyugtázta elégedetten a nő. Viszont nála magasabb volt. Széles válla, sportos megjelenése és erős kezei felidéztèk benne, hogy miért is fél tőle. Rövid szökés barna haját hátrasimította a kezével, ahogy kiszállt az autóból. Barna szemeiben, Jázmin különös csillogást vélt felfedezni, amit nem értett. Sötétkék rövid ujjú pólót és farmernadrágot viselt. Szinte túlöltözöttnek érezte magát a fekete vászon nadrágjában és fehér szvetterèben. A haját most is kiengedve hagyta, mint általában, bár mostmár emlékezett rá, hogy csak ritkán hordta így. Ahogy Miki lassan közeledett felé, ő egyre hátrált. Rémülten nézett a férfi szemébe.
- Na mi az, kedvesem? Meg sem öleled a férjed? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Miért te jöttél - kérdezte a nő ridegen, leplezve félelmét.- Megmondtam Biankának, hogy ne szóljon neked.
- Micsoda hűvös fogadtatás - háborodott fel a férfi. - Már ismerhetnèl annyira, hogy tudd, előttem nincsenek titkok. Rajtakaptam őt, ahogy a személyes holmijaid között kutakodik és mivel nem elègedtem meg az ósdi magyarázatával, amit kitalált, végül kénytelen volt bevallani az igazat. Nagyon meggyőző tudok lenni...
- Ebben biztos vagyok - mèrgelődött. - Veled viszont egy tapottat sem megyek sehová. - Megpróbált minél meggyőzőbb lenni, de a hangja így is megremegett.
Tudhatta volna, hogy ez lesz. Mitévő legyen most? Ha a férjével megy, biztosra vehette, hogy az többé nem engedi el. De nem volt más választása. Mostmár nem. Miki sosem engedné csak úgy elsétálni onnan. Ő pedig már most rabnak érezte magát. Egyáltalán nem így tervezte ezt az egészet.
- Oh, szóval a feleségem, aki hónapokig halottnak tetteti magát, majd hirtelen felbukkan a semmiből, most nem akar velem hazajönni?! Mit jelentsen ez Izabella? - kérdezte haragosan.
- Mégis mit akarsz tőlem, Miki? Azok után ahogy bántál velem és majdnem megöltél, azt várod talán, hogy a karjaidba omoljak, mintha mi sem történt volna?! Na azt már nem! - mondta elszántan, bár még maga sem tudta, hogy honnan vette a bátorságot így beszélni a férjével. Megremegett, ahogy a férfi felemelte a kezét. Biztosra vette, hogy meg fogja ütni. Nem jött, hogy elhigye, Krisztián szerető és védelmező karjaiból, önként szaladt a férje kegyetlen karmai közé, amik minden bizonnyal szét fogják őt tépni. Farkasszemet nézett vele s közben minden erejével megpróbálta leplezni, hogy mennyire fél tőle még mindig. De szemeiben bujkáló rettegést nem tudta elrejteni.
Legnagyobb meglepetésére a férfi arcán a harag legkisebb jelét sem vélte felfedezni, sőt a kezét is azonnal leengedte.
- Nem akartalak megütni - sóhajtott fel szomorúan. Aztán, a felesége döbbent arcát látva hozzátette: - Gondoltam, hogy azt hiszed. Igazad van. Nem bántam túl jól veled.
Izabella erre nem számított. Őszintének tűnt, hisz mindig annak tűnt, ezért is nem tudott hinni neki. Miki ismét felemelte a kezét de most óvatosabb mozdulattal s megsimogatta az arcát.
- Milyen gyönyörű vagy - suttogta. - El sem hiszem, hogy itt vagy - nézett rá ábrándos tekintettel. - Ne aggódj, nem foglak számon kérni, hogy hol vagy kivel voltál mostanáig. A lényeg az, hogy most itt vagy velem, a többi nem érdekel. Túl hosszú volt ez a pár hónap nélküled. Egy kész örökkévalóság...
- Kérlek, Miki, hagyd abba! - kérte kétségbeesetten. A férje sosem volt ilyen kedves hozzá. Legfeljebb egy kiadós véresre számított, erre nem. Csak méginkább megrémült. - Hogy érted azt, hogy nem érdekel? Mit akarsz evel elérni?
- Semmit sem akarok elérni, ha csak nem azt, hogy gyere velem haza.
- Miért? Hogy újra és újra megverhess? Ezért, mondd? - kérdezte könnyes szemmel.
- Soha többé nem fogok egy ujjal sem hozzád érni. Erre meg esküszöm - mondta elkeseredve.
- Sokszor megígérted már, épp ezért nem hiszek neked. Te sosem fogsz megváltozni. Soha...
- Ne hidd! - sóhajtott a férfi fájdalmasan. - Azt hittem meghaltál, hogy én kergettelek a halálba, akkor éjjel... Emlékszel?... Iszonyú harag tombolt bennem. Azt hittem megcsaltál... Megütöttelek... Majd elő húztam az övemet... Tudtam, hogy mitől félsz a legjobban...Saját kezűleg akartam elbánni veled... Úgy viselkedtem akár őrült... Te elszaladtál - felsóhajtott - de így is sikerült néhányszor megütnöm téged... Annyira sajnálom... Fogalmad sincs, hogy mennyire megbántam...
- Hagyd abba! - kiáltotta Izabella kétségbeesetten. Nem akarta hallani. Nem akarta újra átélni. Mégcsak emlékezni sem akart arra a szörnyű éjszakára.
- Nem - mondta határozottan a férfi. - Végig kell hallgatnod. Amikor eltűntèl a vízben, csak akkor ébredtem rá arra, hogy mit tettem. Utánad ugrottam, de már hiába kerestelek. Te nem voltál sehol. Csak akkor eszméltem rá, hogy mi történt, hogy mit tettem. Megöltem a feleségemet, a gyermekem anyját, az egyetlen nőt, akit valaha szerettem. És mikor a hatóságok sem találtak, teljesen kétségbeestem, de elhatároztam, hogy nem temetlek el addig míg a holttested elő nem kerül. Titokban azonban azt reméltem, hogy valami csoda folytán mégis megmenekültèl. Akkor megesküdtem rá, ha valaha visszakaplak, soha többé nem foglak megütni és úgy szeretlek majd, ahogy azt első perctől kellett volna.
- Nem gondolod, hogy evel már elkestèl? - kérdezte a nő szomorúan.
- Sohasem késő - fogta meg a kezét bizakodva.
- Már nem szeretlek, sőt félek tőled és nem azért jöttem vissza, hogy mindent elölről kezdjünk. Hidd el, hogy már túl késő - mondta őszintén elfeledve, hogy kivel is áll szemben.
- Ezt meg, hogy értsem? - kérdezte gyanakvóan Miki. - Csak nem el akarsz hagyni? Ugye nem? - kérdezte kétségbeesetten. - Azt nem fogom hagyni. Most, hogy visszakaptalak, nem. Soha. Érted, soha nem hagyhatsz el engem. Soha nem engedlek el. - A hangja sokkal inkább elkeseredett volt, mintsem parancsoló. Izabellának viszont ez fel sem tűnt.
- Talán akaratom ellenére akarsz magad mellett tartani? - kérdezte rémülten.
- Csak, ha muszáj - mosolyodott el a férfi. - Hisz van egy lányunk. Legalább az ő kedvéért, meg kellene próbálnunk még egyszer, utoljára. Könyörögve kérlek gondold át! - kérte esdeklő tekintettel.
Izabella csak nézte, sosem látta még ilyennek azelőtt. A könyörgés egyáltalán nem vallott rá.
Miki jól tudta mivel hathat leginkább a feleségére. A gyereket szóbahozva mindig sikerült meglágyítania a szívét, mert jól tudta, hogy a lányaèrt bármire képes lenne. Most kivételesen visszont, minden egyes szavát komolyan is gondolta. Látszott rajta, hogy ez a néhány hónap mennyire megviselte őt, mintha csak kicserélték volna. A szemében mély fájdalom és bűntudat tükröződött a harag és kegyetlen gyűlölet helyett.
- Na mit mondasz, kedvesem, adsz még egy utolsó esélyt nekem? - kérdezte közelebb lépve a feleségéhez.
Izabella csak állt ott mozdulatlanul és elnézte a vele szemben álló férfit. Most épp olyannak látta őt, mint akkor amikor megismerkedtek. Talán könnyebb lett volna, ha a régi, kegyetlen Miki állna előtte. Persze azt sem tudta kizárni, hogy ez csupán egy álca, egy álarc. Nem tudott megbízni benne. Minden erejére szüksége volt ahhoz, amit mondani akart. A szavaival talán ismét felébreszti a férfiban szunnyadó oroszlánt. Tisztán emlékezett a rettegésre, amit mellette átélt. Szinte megremegett a félelemtől. Aztán eszébe jutott Krisztián s a lelke megnyugvásra talált. Melegség járta át a testét. Szinte magán érezte a szeretett férfi simogatásait, csókjait. A férfi, aki előtte állt csöppet sem hasonlított hozzá.
- Sajnálom - szólalt meg bátrabban a férje türelmetlen tekintetét látva, - de mint mondtam, már nem szeretlek. - Aztán felsóhajtott. Jöjjön, aminek jönnie kell. - El akarok válni - jelentette ki határozottan, de a szemét lecsukta. Tudta, hogy most aztán tényleg átlépte azt a bizonyos határt. Felkészült a legrosszabbra. Tudta, hogy a férje ezt a szót már rég száműzte mindkettejük szótárából. Az efféle megjegyzéseket sosem tűrte el neki, pedig a válást még sosem volt bátorsága megemlíteni neki. Csak egyszer fenyegette meg aval, hogy elhagyja, de többet ezt sem merte. Most ismét ugyan arra számított mint akkor, jó néhány pofonra. Jó néhány másodperc telt el így. Miki általában nem gondolkodott ennyit. Mikor érezte, hogy még mindig nem történt semmi, kinyitotta a szemét. Miki elgyötört, kétségbeesett arca nagyon meglepte őt. Még sosem látta ilyennek.
- Értem - felelte halkan. Persze most sem kerülte el a figyelmét a felesége félelme. - Én nem akarok elválni... Nem engedem, hogy elválj tőlem - sóhajtott fel végül. - Soha többé nem foglak bántani, ígérem. - A hangja szomorú volt, de őszintének tűnt. Átölelte, ő viszont nem tudta viszonozni a kedvességet, és nem is akarta. Csak mereven és döbbenten állt.
- Annyira hiányoztál, kedvesem - súgta a fülébe miközben erősen magához szorította. - Megváltoztam, hidd el. Kérlek maradj velem. Kérlek... Kérlek... Kérlek... - ismételte el újra és újra azt a szót amit még sohasem használt. Olyan elesettnek tűnt, ahogy arcát beletette hosszú, szőke hajába, hogy majdnem megsajnálta. De csak majdnem. Eszébe jutott, hogy hányszor képzelte el ugyanezt. Ahogy a férje mindent megbánva átöleli és minden megváltozik. De ez sosem lett így. Számtalanszor megadta, már az esélyt neki a változásra s mindig ugyanaz lett a vége: jónéhány pofon, aztán minden kezdődött elölről. De ennek vége. A szíve már egy másik férfié, az élete pedig egy új világhoz tartozik. Neki most mégis vele kell mennie, vissza a régi életéhez, ha a kislányát újra a karjaiba akarta zárni. Nem tehetett mást. Nagyon jól tudta, hogy kelepcèbe került, ez pedig nem tetszett neki. Fogalma sem volt arról, hogy hogy fogja kibírni. Nem akart a férjével menni, akitől még mindig rettegett, kedves szavak ide vagy oda, mégsem maradt más választása. Mert jelen pillanatban ő volt az egyetlen út a kislányához.
- Veled megyek - suttogta halkan, alig hallhatóan miközben menthetetlenül eleredtek a könnyei. Ahogy ezeket a szavakat kimondta úgy érezte a saját szívét tépi ki.
Miki hallva a felesége szavait, boldogan engedte el és nézett rá, de ahogy meglátta a könnyeit, megtorpant.
- Te meg miért sírsz? - kérdezte értetlenül.
Izabella nem tudta mit is felelhetne így csak bánatosan megcsóválta a fejét és lesütötte a szemét. Nem merte elmondani, milyen nyomorultul érzi magát most.
- Nézz a szemembe! - kérte a férfi nyomatékosan. Felnézett rá. - Kérlek mondd el, mi bánt? Nem fogok megharagudni, csak mondd el miért sírsz - mondta miközben kedvesen letörölte a könnyeit.
Izabella néhány másodpercig csak némán meredt a férjére. Még sohasem látta őt ilyen kedvesnek és megértőnek. De nem merte elhinni, hogy megváltozott.
- Már semmit sem értek - suttogta végül. - Hová lett az a kegyetlen ember, akit ismertem? Sosem voltál még ilyen kedves velem. Miért most? Főleg azok után, ami történt. Mégis mi a célod ezzel? - aztán kicsit elgondolkodva körülnézett. Rengeteg ember volt körülöttük. Rossz előèrzete támadt. - Majd othon, a négy fal között, szemtanúk nélkül akarod rám zúdítani minden haragod, nem igaz? - kérdezte félelemmel teli és érezte ahogy megremeg. Hát persze ennyi ember előtt sosem ütnè meg.
- Nem, dehogy - válaszolta elszörnyedve a férfi. - Hogy gondolhatsz ilyet?! Megígértem, hogy nem bántalak többé. Tudhatnád, hogy mindig betartom az ígéreteimet - mondta s idegesen beleturt a hajába.
- Ne haragudj - szólalt meg félve Izabella s önkéntelenül hátrálni kezdett. - Nem akartalak felbosszantani.
Miki tekintete elsötétült, felemelte a kezét, hogy visszahúzza magához, mire ő ismét összerezzent.
- Kérlek ne! - suttogta rettegve.
A férfi hátra lépett egyet, szemében tehetetlen düh csillogott, ami méginkább megrèmitette a nőt. Elhúzta a kezét és haragosan, káromkodva egyet a kocsi tetejére csapott.
A nő megrettent, mintha csak őt ütötte volna meg. A félelme nőttön nőtt a közelében. Szinte bele remegett amikor ismét felé fordult és elé lépett. Megfogta a karját és magához vonta. Olyan erősen ölelte át mint még soha.
- Kétségbeesetten próbáltalak távol tartani minden férfitól... - suttogta Miki szomorúan. - Azt akartam, hogy félj tőlem, hogy rettegj, s rá se merj nézni másra...
- Ha ez volt a szándékod, el is érted - válaszolta keserűen Izabella. - Még mindig félek tőled.
- Igen, tudom - szólalt meg elkeseredve a férfi s elengedte a feleségét, aki most sem viszonozta az ölelést. - De már nem akarom, hogy félj. Csak most jöttem rá, hogy mennyit ártottam a durvaságommal. Azt hittem, csak egy másik férfi vehet el tőlem. De tévedtem. A folyó és a halál is megteheti. Ez pedig sokkal rosszabb. És mindez miért? Mert féltél tőlem - folytatta őszintén s egy pillanatra lecsukta a szemét. - Igazad van - nézett rá ismét - kegyetlen voltam hozzád. Csak önmagammal törődtem és észre sem vettem a sebeket, amiket neked okozok a saját bizonytalanságommal. Magamban még kevésbé bíztam mint benned. Nem bíztam abban, hogy én meg tudlak tartani téged. Azt hittem, az első férfival lelépsz majd, aki az utadba kerül és ennek még a gondolatát sem bírtam elviselni.
- Kétségbeesetten próbáltalak távol tartani minden férfitól... - suttogta Miki szomorúan. - Azt akartam, hogy félj tőlem, hogy rettegj, s rá se merj nézni másra...
- Ha ez volt a szándékod, el is érted - válaszolta keserűen Izabella. - Még mindig félek tőled.
- Igen, tudom - szólalt meg elkeseredve a férfi s elengedte a feleségét, aki most sem viszonozta az ölelést. - De már nem akarom, hogy félj. Csak most jöttem rá, hogy mennyit ártottam a durvaságommal. Azt hittem, csak egy másik férfi vehet el tőlem. De tévedtem. A folyó és a halál is megteheti. Ez pedig sokkal rosszabb. És mindez miért? Mert féltél tőlem - folytatta őszintén s egy pillanatra lecsukta a szemét. - Igazad van - nézett rá ismét - kegyetlen voltam hozzád. Csak önmagammal törődtem és észre sem vettem a sebeket, amiket neked okozok a saját bizonytalanságommal. Magamban még kevésbé bíztam mint benned. Nem bíztam abban, hogy én meg tudlak tartani téged. Azt hittem, az első férfival lelépsz majd, aki az utadba kerül és ennek még a gondolatát sem bírtam elviselni.
Izabella csak hallgatta a férjét, aki még sohasem beszélt neki ilyen nyíltan az érzéseiről. Sőt, ha jobban belegondolt egyáltalán nem is beszélt neki arról, hogy mit érez. Ha megtette volna talán minden másképp alakul.
- Mit akarsz evel mondani? - kérdezte értetlenül. - Csak nem azért vertél, mert túlságosan is szerettél és feltettél? - kérdezte elszörnyedve.
- De igen - mondta szégyenkezve. - Nagyon sajnálom. Már tudom, nem így kellett volna gondolkodnom. Biztos vagyok benne, hogy sosem csalnál meg. Mint utólag kiderült, Iulian, akivel akkor délután láttak, csak egy volt osztálytársad, és ráadásul még nem is vonzódik a nőkhöz. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet.
Miki komolyan gondolt minden szót, amit mondott. Ezt Izabella is jól tudta. Hitt a férjének s ettől megrémült. Bár aligha tehetett volna mást. Még kissé bűntudata is támadt, ahogy Miki kimondta, hogy: "sosem csalnál meg". Mit tenne, ha tudná, hogy de mennyire, hogy megcsalta, sőt beleszeretett egy másik férfiba és legfőbb vágya, hogy visszatérjen hozzá. Hogy leplezze vívódását és persze zavarát, rákérdezett a nyilvánvalóra:
- Ugye te jártál pszichológusnál? Sajnálom, de nem tudom mással magyarázni ezt a változást nálad - mondta még mindig félve. Tiszán emlékezett arra, hogy milyen hamar képes volt felhúzni magát bármilyen apróságon.
- Igen - mosolyodott el keserűen a férfi. - Bárcsak hamarabb elmentem volna. Mint azt javasoltad is százszor, de én csak gúnyolódásnak vettem és kinevettelek vagy, rosszabb esetben, megütöttelek. Meg voltam győződve róla, hogy veled van a baj és nem velem - sóhajtott. - Sajnos a múlton már nem változtathatok, de a jövőn igen. Hidd el ezentúl minden másképp lesz - mondta bizakodva. - Most gyere menjünk haza és kezdjünk újra mindent.
A kezét nyújtotta a feleségének, aki pár pillanatig csak mereven állt. Hirtelen fel sem fogta a hallottakat. Aztán erőt vett magán és megfogta a férje kezét. Ha othon lesz tiszta fejjel, nyugodtan mindent átgondolhat és eltervezheti miként valósítsa meg a tervét, azt amiért visszatért, de egyelőre a férjével kellett mennie. Nem volt más választása.
- Mit akarsz evel mondani? - kérdezte értetlenül. - Csak nem azért vertél, mert túlságosan is szerettél és feltettél? - kérdezte elszörnyedve.
- De igen - mondta szégyenkezve. - Nagyon sajnálom. Már tudom, nem így kellett volna gondolkodnom. Biztos vagyok benne, hogy sosem csalnál meg. Mint utólag kiderült, Iulian, akivel akkor délután láttak, csak egy volt osztálytársad, és ráadásul még nem is vonzódik a nőkhöz. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet.
Miki komolyan gondolt minden szót, amit mondott. Ezt Izabella is jól tudta. Hitt a férjének s ettől megrémült. Bár aligha tehetett volna mást. Még kissé bűntudata is támadt, ahogy Miki kimondta, hogy: "sosem csalnál meg". Mit tenne, ha tudná, hogy de mennyire, hogy megcsalta, sőt beleszeretett egy másik férfiba és legfőbb vágya, hogy visszatérjen hozzá. Hogy leplezze vívódását és persze zavarát, rákérdezett a nyilvánvalóra:
- Ugye te jártál pszichológusnál? Sajnálom, de nem tudom mással magyarázni ezt a változást nálad - mondta még mindig félve. Tiszán emlékezett arra, hogy milyen hamar képes volt felhúzni magát bármilyen apróságon.
- Igen - mosolyodott el keserűen a férfi. - Bárcsak hamarabb elmentem volna. Mint azt javasoltad is százszor, de én csak gúnyolódásnak vettem és kinevettelek vagy, rosszabb esetben, megütöttelek. Meg voltam győződve róla, hogy veled van a baj és nem velem - sóhajtott. - Sajnos a múlton már nem változtathatok, de a jövőn igen. Hidd el ezentúl minden másképp lesz - mondta bizakodva. - Most gyere menjünk haza és kezdjünk újra mindent.
A kezét nyújtotta a feleségének, aki pár pillanatig csak mereven állt. Hirtelen fel sem fogta a hallottakat. Aztán erőt vett magán és megfogta a férje kezét. Ha othon lesz tiszta fejjel, nyugodtan mindent átgondolhat és eltervezheti miként valósítsa meg a tervét, azt amiért visszatért, de egyelőre a férjével kellett mennie. Nem volt más választása.
Beültek a kocsiba. Miki a volán mögé ült, ő mellé. Menthetetlenül a férje csapdájába került. Az autó elindult s ők akadálytalanul haladtak át a vámon.
Izabellának még mindig a fülében csengtek a férje utolsó szavai: "kezdjünk újra mindent". "Nem - gondolta rémülten - vele nem kezdek új életet soha. Az én jövőm Krisztián mellett van, akit tiszta szívemből szeretek. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe?!" Hirtelen minden olyan távolinak tűnt neki. Mintha az elmúlt hónapokat, amiket a szerelmèvel töltött csak álmodta volna s most hirtelen felébredt a zord és kegyetlen valóságra, a férje mellett.
Szótlanul ült az anyósülésen. Miki biztatóan rá-rá mosolygott és megfogta a kezét. Ilyenkor erőltetett egy-egy mosolyt az arcára és óvatosan elhúzta a kezét. Csak bámult ki az ablakon. Nézte az egyre távolodó mezőket, az árok parti bokrokat, bozótot. A gondolatai viszont egész máshol jártak, méghozzá Krisztiánnál. Vajon haza ért-e már? Ha igen, mit szól a hirtelen eltűnéséhez? Lehet, hogy dühös és biztosan nagyon csalódott. Meg fogja-e keresni őt, ha nem kap hírt felőle? És neki, sikerül-e addigra kiszabadulni onnan? Most látta csak igazán mekkora hibát is követett el aval, hogy egyedül jött. Nem elég, hogy megsebezte ezzel szerelmèt, akinek megígérte, hogy sosem fogja őt elhagyni, de ráadásul még csapdába is került. Ha tudta volna előre, hogy a férje fog rá várni, biztosan nem jött volna el. Így most haza kell térnie vele, aki iránt azt sem tudta mit is érez: gyűlöletet, haragot vagy csupán szánalmat?! De szeretetet egy csöppet sem. Azt sem tudhatta, hogy meddig tarthat a férfinál, ez a pillanatnyi elmezevar. Meddig lesz még ez a kedves és odaadó ember, aki megbánva bűneit mindent elölről akar kezdeni? Megváltozhat-e egyáltalán egy olyan férfi, mint Miki, pár hónap leforgása alatt? Semmibe sem volt biztos, csak abban, hogy látni akarja a kislányát, méghozzá minél előbb.
Az út egyre csak kanyargott, míg kis idő múlva elérték a várost. Beton mindenütt. Csak beton és aszfalt. A magasan tornyosuló panelházak fenyegetően néztek le rá. Milyen nagy különbség is van a két világ között! Mintha egy hatalmas szakadék tátongna közöttük. Itt van ez a zajos beton dzsungel, ahol mindeddig élt és ott van a csöndes, nyugodt természet, ahová mindig is vágyott a szíve mélyén.
Először minden olyan ismeretlen volt a számára. Aztán, ahogy egyre beljebb haladtak a város szíve felé, úgy vélte felfedezni azokat a helyeket, ahol már járt. Eszébe jutott a múlt. Gyermekkora színes álmai a jövőről. A séták a városban a barátnőivel. A kedvenc helyük: a Kossuth kert. Mindig oda mentek, ha szabadidejük engedte. A hatalmas park, tele különféle fákkal, akár egy botanikus kert. A kis dombok, tavacska, néhány hinta és egy kis vasút díszítette csupán. Sinek szeltèk át az egészet széltében hosszában, de a kisvonat már rég nem üzemelt. Tulajdonképpen, akkor nem nyújtott épp turista csalogató látványt. El volt hanyagolva. Épp ezért nyugodtan sétálgathattak benne, alig akadt egy-kèt ember, aki arra tévedt. Persze ez mára már megváltozott. Felújították és tele van látogatókkal. A hatalmas játszótér, az árusok hada felpezsdítettèk a nyugodt helyet és a kisvonat is ismét üzemel, bár nem eredeti, hanem modern változata, ami persze sínek nélkül, kerekeken zötykölődve szeli át a parkot, a kicsik nagy örömére.
Izabella már mindenre emlékezett. Milyen szép tervei is voltak a jövőre nézve. Boldog család, nem olyan mint az övé volt és persze egy jó állás, ahol értékelik a munkáját. Ezekből semmi sem jött össze. Semmi... És miért?! Mert nem a megfelelő férjet választotta. Lassan ránézett a mellette ülő férfira. Igen... Minden az ő hibája. Pedig régen, mennyire szerette...
- Mire gondolsz? - nézett rá mosolyogva Miki, megtörve a csendet. Nem kerülte el a figyelmét, felesége ábrándos tekintete.
- A múltra... - felelte Izabella, de tekintete még mindig a távoli messzesèget fürkészte. - A terveimre, az álmaimra... , amiket te tettél tönkre... - sóhajtott fel végül, szinte fel sem fogva szavainak a súlyát.
Miki azonnal lefékezett és leparkolt az út mellé. Leállította a motort s Izabella szemébe nézett, aki rémülten hajtotta le a fejét. Már a férje haragos tekintetétől is félelem járta át. Csak ekkor döbbent rá, hogy olyat mondott, amit bizony nem kellett volna. "Nem lenne szabad felbosszantanom" - szorongott magában. Régen annyira tudta, hogy mit mondhat és mit nem. Egyszerűen nem értette, hogy most hogy lehet ennyire meggondolatlan.
- Sajnálom - suttogta. Csak remèlhette, hogy Miki ezúttal sem fogja bántani őt, hisz most senki sem láthatja meg.
A férfi viszont nem mozdult, hosszú másodpercekig. Mikor felemelte a kezét, gyöngéd mozdulattal megsimogatta a felesége arcát, aztán maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
- Én sajnálom - szólalt meg végül csöndesen. - Mondd, valaha ebben az életben meg fogsz tudni bocsátani nekem? - kérdezte teljesen összetörve.
Izabella összezavarodva és döbbenten nézett rá. Ezt az embert, aki itt ült mellette nem ismerte, vagy ha mégis, akkor már rég elfeledte.De azok után amit tett sosem fog megbízni benne. Legyen bármilyen is most, önmagát úgysem tagadhatná meg. Egy férfi, aki képes megütni, sőt megverni a feleségét az sosem változik meg és jobb minél távolabb menekülni előle, mielőtt még túl késő lenne.
- Kérlek, válaszolj! - szólt rá kedvesen.
- Nem tudom - felelte bátortalanul. De csak remélni tudta, hogy fél őszinte válasza, nem gerjeszti haragra a férjét. Pedig a legszívesebben az arcába vágta volna, hogy soha de soha nem fogja megbocsátani neki, hogy tönkre tette az életét; az álmait, a vágyait szertefoszlatta és szeretet helyett csak pofonokat és szégyent kapott tőle. Sőt még majdnem halálba is kergette. Már nyolc éve volt ennek a szörnyű embernek a felesége, akit jelen pillanatban a pokolra kívánt. Most meg csak jön mintha mi sem történt volna, hogy kezdjenek újra mindent. Ez igen pofátlanság!
Miki egy ideig csak nézte a felesége félelemmel teli tekintetét, aztán megszólalt:
- Te meg mindig nagyon félsz tőlem, igaz? - kérdezte szomorúan.
- Talán nincs rá okom?! - szólalt meg fèlénken.
- Nincs. Már nincs - válaszolta kedvesen Miki. - Tudod, hogy betartom, amit ígérek - folytatta nyomatékosan, de lágy hangon.
" Nem hiszek neked!" - gondolta kétségbeesetten Izabella. De kételyeit egy kedves mosollyal palástolta. Miki lassan fölé hajolt és megpróbálta megcsókolni, de ő rémülten elfordította a fejét.
- Mi a baj? - kérdezte döbbenten és értetlenül a férfi. - Még soha egyetlen csókomat sem hárítottad el.
- Ne haragudj! - válaszolta félve. Még mindig az az ijedt feleség beszélt belőle, akit túl gyakran bántalmaztak, ahhoz, hogy tudja mit tehet és mit nem. Ezt pedig nem tehette. Nem tudta, hogy hogy fogja elviselni a férje érintésèt, csókjait. Mintha evel megcsalná Krisztiánt és elárulná a szerelmüket. Miki volt a férje, de ő mégis kedveséhez akart hű maradni. De hogyan? Mégsem mondhatott neki ellent, legalábbis egyelőre nem. Így hát megadta magát.
- Kérlek bocsáss meg - suttogta elfolytott hangon. - Tudom, hogy nem lett volna szabad...
Miki egy pillanatra lecsukta a szemét. Láthatóan megbátották a felesége szavai. Vissza ült a helyére és percekig csak bámult maga elé a semmibe szótlanul.
- Nem lett volna szabad... - ismételte meg a szavait komoran.
- Többet nem fog előfordulni - felelte Izabella rémülten. Biztosra vette, hogy ezúttal túl messzire ment, végképp magára haragítva ezzel a férjét. Miki a szavaira felé fordult. Szomorú és csalódott tekintete nem kerülte el a figyelmét. Azonnal arra gondolt, hogy ezt már nem úszhatja meg.
- Lenne egy kérésem - mondta halkan.
- Mi lenne az? - kérdezte kiváncsian.
- Kivételesen ne hagyj látható nyomot, ha megütsz. Nem akarom, hogy Debóra így lásson, már első alkalommal - mondta keserűen.
Miki tekintete elsötétült. Megérezte felesége szavainak a súlyát. Képtelen volt azonnal megszólalni.
- Kérlek, Miki! - hallotta a nő hangját ismét. - Kérlek legyél tekintettel a kislányunkra - suttogta s lecsukta a szemét. Nem akarta látni, ahogy a férje lesújt.
- Hogy fèlhetsz tőlem ennyire? - kérdezte elgyötörten. - Hogy nem vettem észre eddig? Hogy voltam képes ezt tenni veled? - folytatta elkeseredve. Megsimogatta a felesége arcát, de a kezét nem vette le róla csak bánatosan lehajtotta a fejét. Izabella csak ekkor nyitotta ki a szemét. Most tudatosult benne, hogy milyen fájdalmat okozott a férjének a szavaival. Azokkal a szavakkal, amik általában nem is hatottak rá. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a férfi ezúttal sem fogja bántani őt. Ennek ellenére kicsordultak a könnyei. Végigperegtek a férje ujjai között, akinek a keze még mindig az arcán pihent. Miki meglepetten emelte tekintetét rá.
- Ne sírj! - kérte kétségbeesetten. - Kérlek, ne sírj! Annyira sajnálom... Nem akarlak megütni... Nem akarom, hogy félj tőlem... Soha többé nem akarok fájdalmat okozni neked... Azt akarom, hogy ha majd egy napon már nem leszek, szeretettel emlékezz rám ne félelemmel és gyűlölettel. Tudom, hogy túl nagy kérés tőlem, de próbáld meg elfeledni azt, ami volt és főleg ne gyűlölj azért, amit tettem. Kérlek ne gyűlölj! - suttogta elkeseredve.
- Nem... Nem gyűlöllek - felelte meghatottan. - Sosem gyűlöltelek. Túlságosan féltem tőled ahhoz, hogy mást is érezzek - sóhajtott. Lassan kezdett rájönni, hogy a férje komolyan beszél és tényleg nem fogja bántani őt. De ha mégis, már az sem érdekelte.
Miki magához vonta és szorosan átölelte. Még soha nem fájtak neki ennyire a felesége őszinte szavai.
- Bár meghaltam volna... - suttogta szomorúan. - Bár meghaltam volna, még akkor, amikor először megütöttelek. Akkor nem keserítettem volna meg ennyire az életed...
Izabellát felettébb meglepte a férje vallomása. Még sosem hallotta így beszélni. Letörölte a könnyeit és a szemébe nézett.
- Ne mondd ezt! Én sohasem kívántam a halálod - suttogta.
Miki egy pillanatra elmosolyodott. A két tenyere közé fogta a felesége arcát s kedvesen így szólt:
- Tudom... - sóhajtott, majd pár pillanat múlva komolyan hozzátette: - Szeretlek Izabella. Mindig szerettelek és halálomig szeretni foglak. Bárcsak többször mondtam volna... Bárcsak kimutattam volna... Bárcsak éreztettem volna veled...
- Oh, Miki - sóhajtott fel szomorúan - kérlek hagyd abba! - Képtelen volt elviselni a férje bűnbánó beszédèt. Minden szavát elhitte és ettől megrémült. - Nem ismerek rád. Igazad van. Olyan ritkán mondtad. De én tudtam... Ahogy azt is, hogy képtelen vagy kimutatni.
Miki ismét elmosolyodott. Jól ismerte a feleségèt. Mindig megpróbált magyarázatot találni, még a megmagyarázhatatlanra is.
- Javíthatatlan vagy... - mondta kesernyés mosollyal. - Mindig is tudtam, hogy kivételes nő vagy. Kár hogy nem tudtalak értékelni - folytatta komolyan. - Nem értem, hogy voltál képes elviselni engem annyi éven keresztül - gondolkodott el.
- Nem volt más választásom - felelte halkan.
- Sajnos tudom... - vonta magához és ismét átölelte. Most először Izabella is viszonozta a kedvességèt. Pár pillanatig szorosan öleltèk egymást. Végül kibontakozott férje karjaiból és hátradőlt a székében. Csak mereven bámult maga elé, miközben Miki beindította a kocsit és elindultak.
"Tulajdonképpen ki ez a férfi?" - sanditott a férjére kíváncsian. Megértő, kedves, udvarias, de ami a legmeglepőbb, mintha mindent megbánt volna. Már-már túlzásba vitte a bizonyítást, hogy megváltozott. Mégha hitt is neki, megbízni benne még korai lett volna. Biztos volt benne, hogy a régi Miki nem tűrte volna el a pimasz válaszait, sem az ellenvetèsèt, már az első után megkapta volna a jól megèrdemelt pofont. Nem is tudta, honnan merítette a bátorságot, hogy a férje szemébe mondja, amit gondol. Hisz jól tudta, hogy Mikinek mindig azt kell mondani, amit hallani akar, semmiképp az igazat. De Krisztián mellett annyira megszokta, hogy önmaga lehet, hogy félelem nélkül válaszolhat, hogy most csak nehezen tudta kontrollálni magát. Ahogy ismét Krisztiánra gondolt boldogság járta át a szívét, a lelkét. Mennyire hiányozni fog neki ebben a pár hónapban a szeretete és a törődése. Nélküle olyan elveszettnek érezte magát. Mégis ő volt az egyetlen vigasza ebben a helyzetben. A terve balul ütött ki. Egyáltalán nem állt szándékában Mikivel találkozni, csak majd a tárgyalóteremben a válásuk kapcsán. De most minden olyan bonyolult lett hirtelen. A gondolataiba merülve észre sem vette, hogy megkerültèk a Vasile Lucaciu parkot és behajtottak az utcába, ahol ők laktak. Miki beállt a parkolóba a már jól megszokott helyére. Ahogy leállt a motor Izabellában tudatosult, hogy hamarosan a karjaiban tarthatja az egyetlen, imádott kicsi lányát. Mindennél jobban vágyott már rá, hogy újra mellette lehessen és megóvhassa őt mindentől.
- Gyere kedvesem - szólt a férje, miközben kinyitotta az ajtót és a kezét nyújtotta neki.
Izabella kénytelen kelletlen elfogadta a segítségét. Már kezdte kicsit bosszantani az állandó kedvessége. Főleg, hogy még mindig nem tudta mire vélni.
- Debóra már biztos türelmetlenül vár - hallotta ismét a férfi hangját.
Elmosolyodott és követte a férjét, aki még mindig szorosan fogta a kezét, mintha csak attól félne, ha elengedi nyomban megszökne. Mindig is ennyire féltette és vigyázott rá. Eleinte még örült is annak, hogy ilyen nagyon meg akarja óvni őt mindentől, de később már börtönben érzte magát mellette. Végül már semmit nem tehetett az engedélye nélkül.
A panelház bejáratánál megálltak. Nehéz, szürke vasajtó, ami csak nehezen nyílott miután mágneskártyával kijattintották a zárat. A börtöne bejárata, gondolta Izabella keserűen.
Beszálltak a liftbe. Izabella szótlanul várta, hogy végre kiszállhassanak. Utálta a lifteket. Most viszont, ahogy újra végignézett a ferjèn, már nagyon is értette, hogy Vilmos miért rémíthette meg annyira. Szembetűnő volt a hasonlóság a két férfi között. Nem csak a testalkatuk, a magasságuk, de még a hajuk és a szemük színe is ugyanolyan. Az arcuk viszont egyáltalán nem hasonlít. Persze ez akkor neki aligha számított. Nem csoda, ha annyira félt tőle. Erre a jelenetre még csak emlékezni sem akart. Inkább más irányba terelte a gondolatait. Már alig várta a viszontlátást a kislányával. De mit fog neki mondani? Biztosan kíváncsi lesz, hogy hol volt ennyi ideig és, bár Miki nem kérdezősködött, biztosra vette, hogy meg kell magyaráznia mindent. Habár a részletekbe nem akart belemerülni. A lift végre megállt a harmadik emeleten és ők kiszálltak. Szemben volt a lakásuk. Nagy barna vas ajtaja volt, mint a többinek.
- Felkészültèl? - kérdezte Miki kedvesen.
- Igen - felelte tétován s mely levegőt vett.
Miki lassan kitárta az ajtót. Bianka és Debóra már nagyon várták őket és ahogy meghallották az ajtó nyílást, rohantak is eléjük. Debóra, a hat éves kislány, épp olyan volt, amilyenre emlékezett. Gyönyörű. Vállig érő egyenes szőke haja csak úgy lobogott, ahogy szaladt felé. Sötétkék szemei felragyogtak a boldogságtól, ahogy meglátta az édesanyját. Térdig érő, hosszú ujjú, rózsa mintás, fehér kis ruhát viselt, fehér harisnyával. Egyenesen az anyja nyakába ugrott és olyan szorosan ölelte át a nyakát, ahogy csak tudta.
- Kislányom...! Kislányom...! Édes kicsi kislányom! - ismételgette meghatottan Izabella, könyvbe lábadt szemekkel.
- Hol voltál ilyen sokáig, anyuci? - kérdezte kiváncsian Debóra.
- Messze... Nagyon messze - suttogta könnyeivel küszködve. - Egy másik életben...
- Az a fő, hogy most itt vagy velünk - szólalt meg Miki megértően.
- Izabella! - hatódott meg Bianka is, és kedves öleléssel üdvözölte rég nem látott barátnőjèt. - Annyira hiányoztál! - suttogta miközben neki is eleredtek a könnyei.
"Izabella... Izabella... Izabella... - ismételte el újra és újra a saját nevét gondolatban. - Az én nevem Jázmin! Hogy fogom ezek után megszokni a régi életemet?" - Tette fel magának a kérdést kétségbeesetten.
- Gyertek már be! - hallatszott egy hárzsártos női hang a nappaliból. - Csak nem akartok egész nap ott állni?! Ideje szemügyre vegyem a szökevényt.
Hát persze! Ki lehetett volna más mint Sára, az anyósa. Gondolhatta volna, hogy őt sem hagyják ki a "jó hírből" miszerint él. Biztos volt benne, hogy nem a jó szándék vezérelte a látogatását. Mindig is tudta, hogy Miki bizonyára tőle örökölte az elviselhetetlen termèszetèt. Mindig neki volt igaza és soha nem tűrt el semmilyen ellentmondást. Úgyhogy a kérése mindig, mindenki számára, azonnali parancs volt.
Mindannyian besétáltak hát a nappaliba. Épp olyan volt mint amilyenre emlékezett: tágas és otthonos. Bár az egész lakás most elég kicsinek tűnt neki Krisztián villája mellett. A bejárattól keskeny kis folyosón haladtak át. Az első ajtó a konyhára nyílt, a második a fürdőszobára, a harmadik pedig az ő hálószobájukra, ami nem volt túl nagy, de nekik épp megfelelt. A negyedik ajtó a bejárattal szemben a nappalira nyílt. Oda léptek be.
Jobb oldalt az ablakon hófehér selyemfüggönyök lengedeztek, az erkély ajtó résnyire nyitva állt mint mindig. Az egész szobát beragyogta a napfény. Az erkély beton párkánya tele volt színes virágokban pompázó szobanövènyekkel. Az ajtó bal oldalán, az ablakkal szemben két csokoládé színű bőr fotel állt, előtte kis üveg asztal, rajta három kávès csésze és egy dohányzó, néhány elnyomott cigarettacsikkel. Mellette a sarokban egy könnyező pálma állt óriási levelekkel. Néha látni lehetett, ahogy kis vizcseppek gördülnek végig a levelein akár egy-egy apró könnycsepp. Imádta ezt a növényt. Úgy gondolta, hogy azért sír mert osztozik a bánatában. Amellett volt az ajtó, amely Debóra szobájába vezetett. Onnan egy cseresznye színű nappali bútor húzódott végig a falon, épp a bejárattal szemben, egész az ablakig. Benne volt a tévé és annak két oldalán egy-egy akvárium díszelgett, amikben színesebbnèl színesebb halak úszkáltak. Miki kedvencei. Felettük könyvespolc tele regényekkel és verseskötekkel. Aval szemben, épp az ajtó mellett volt a csokoládé színű bőr kanapé, ahol Sára már türelmetlenül várta tékozló menyèt, aki minden bizonnyal a szeretője társaságát élvezte mostanáig.
Izabella mély levegőt vett, mielőtt emelt fővel belépett a bordó virágmintás szőnyegre, ami a szoba közepén terült el. Ahogy meglátta eszébe jutott, milyen szeretettel vásárolta ezt egy vásár alkalmával. De most nem csak ez tűnt neki teljesen idegennek, hanem az egész lakás, sőt az egész eddigi élete is, beleértve a családot is, amiben semmi keresnivalója nem volt. Egyedül a kislánya iránt érzett szeretet keltette benne azt az érzést miszerint othon van, semmi más.
Az anyósa azon nyomban fel is állt és elé lépett. A szeméből csak úgy sütött a megvetés és a gyűlölet, ahogy barna szemeivel végígnézett a menyén. Izabella szemrebbenés nélkül állta a tekintetét, amikor a szemébe nézett. Nagyon hasonlított a lányára, Biankára, persze azt a 25 év korkülömbséget eltekintve, viszont a természetük teljesen külömbözött. Szőkesbarna haja mindig kontyba fogva állt a feje tetején, ami csak még szigorúbb külsőt kölcsönzött neki; mogorva, szigorú, barna szemei remekül visszatükrözték elviselhetetlen természetét. Rezdületlen arcvonásai pedig tiszteletet parancsoltak. Nem hiába volt évekig tanárnő. Biztosan rettegtek is tőle a diákjai. Az idő láthatóan nem sokat fogott rajta, bár az arcán már elmélyültek a ráncok, csinos alakján mintha nem fogtak volna az évek. Ahogy ott állt sötétkék kiskosztümjében, olyan elegánsnak festett akár egy 30 év körüli nő.
Bianka csak külsőleg hasonlított az édesanyjára, a jellemük teljesen külömbözött. Míg az anyja konzervatív nő volt, ő modern. Az elegáns kosztümök helyett, ő a kihivó ruhákat részesítette előnyben. De nem csak emiatt nem egyeztek soha, az életszemléletük is egészen más volt. Sára mindig önmagát részesítette előnyben, hajlamos volt elfeledni, hogy a világon mások is élnek rajta kívűl. Ezenkívűl szeretett mindig a figyelem középpontjában lenni és imádta, ahogy az emberek körülrajongják.. Bianka viszont a kihívó öltözködése ellenére, ami igencsak megbotránkoztatta a világot és, amit kifejezetten az anyja bosszantására talált ki, nagyon melegszívű és igen segítőkész volt. Egyetlen dolgot örökölt csupán az édesanyjától, meghozzá a harciasságát. Soha nem adta fel és ha kellett kész volt mindenkivel szembe szállni, hogy bebizonyítsa az igazát.
Sára már az első perctől kezdve nem nézte jószemmel Izabellát és nem csak a rosszhírű családja miatt, hanem mert elvette tőle az ő drága egyetlen kicsi fiát, aki mindig minden kívánságát szó nélkül teljesítette. Egyszerüen képtelen volt elfogadni azt a tényt miszerint a feleségéhez fog tartozni, nem pedig hozzá. Ezért pokollá tette az életét a fiatal asszonynak, akit a vetélytársának tekintett. Jól ismerte a fia gyenge pontját, ami a féltékenység volt, ezért csak méginkább szította a már, amúgy is, lángoló tüzet. Izabella számtalanszor köszönhette neki a pofonokt, amiket a férjétől kapott ártatlanul, ahogy azt is, hogy azon a bizonyos estén majdnem meghalt. Persze Sára épp ezt akarta elérni, vagyis válást de jobban sikerült, amikor néhány igencsak jól sikerült fotót, ami megörökítette a menye kis kalandját, megmutatta a fiának. Nem is sejtette, hogy Mikinek amúgy sem volt valami jó napja. Így amikor megmutatta neki a képeket, ami mellé még egy jó kis sztorit is kitalált, a férfi örjöngve rohant haza a feleségéhez. Amikor másnap megtudta, hogy Izabellának nyoma veszett a Szamosban, ő volt a legboldogabb ember a világon, hisz végre megszabadult a vetélytársától, akivel kénytelen volt osztozni a fia szeretetén. Egyáltalán nem örült a hírnek, hogy él, sőt visszatér hozzájuk. Jobb szerette volna holtan látni s ezt megcsak nem is titkolta.
- Miért jöttél vissza? - kérdezte szemrehányóan, csípőre tett kézzel. - Egyáltalán hol a pokolban voltál mostanáig? Mégis melyik szeretődnèl kerestél vigaszt? - kérdezte nyersen a fiára sanditva. Megint csak őt próbálta provokálni.
Az anyósa azon nyomban fel is állt és elé lépett. A szeméből csak úgy sütött a megvetés és a gyűlölet, ahogy barna szemeivel végígnézett a menyén. Izabella szemrebbenés nélkül állta a tekintetét, amikor a szemébe nézett. Nagyon hasonlított a lányára, Biankára, persze azt a 25 év korkülömbséget eltekintve, viszont a természetük teljesen külömbözött. Szőkesbarna haja mindig kontyba fogva állt a feje tetején, ami csak még szigorúbb külsőt kölcsönzött neki; mogorva, szigorú, barna szemei remekül visszatükrözték elviselhetetlen természetét. Rezdületlen arcvonásai pedig tiszteletet parancsoltak. Nem hiába volt évekig tanárnő. Biztosan rettegtek is tőle a diákjai. Az idő láthatóan nem sokat fogott rajta, bár az arcán már elmélyültek a ráncok, csinos alakján mintha nem fogtak volna az évek. Ahogy ott állt sötétkék kiskosztümjében, olyan elegánsnak festett akár egy 30 év körüli nő.
Bianka csak külsőleg hasonlított az édesanyjára, a jellemük teljesen külömbözött. Míg az anyja konzervatív nő volt, ő modern. Az elegáns kosztümök helyett, ő a kihivó ruhákat részesítette előnyben. De nem csak emiatt nem egyeztek soha, az életszemléletük is egészen más volt. Sára mindig önmagát részesítette előnyben, hajlamos volt elfeledni, hogy a világon mások is élnek rajta kívűl. Ezenkívűl szeretett mindig a figyelem középpontjában lenni és imádta, ahogy az emberek körülrajongják.. Bianka viszont a kihívó öltözködése ellenére, ami igencsak megbotránkoztatta a világot és, amit kifejezetten az anyja bosszantására talált ki, nagyon melegszívű és igen segítőkész volt. Egyetlen dolgot örökölt csupán az édesanyjától, meghozzá a harciasságát. Soha nem adta fel és ha kellett kész volt mindenkivel szembe szállni, hogy bebizonyítsa az igazát.
Sára már az első perctől kezdve nem nézte jószemmel Izabellát és nem csak a rosszhírű családja miatt, hanem mert elvette tőle az ő drága egyetlen kicsi fiát, aki mindig minden kívánságát szó nélkül teljesítette. Egyszerüen képtelen volt elfogadni azt a tényt miszerint a feleségéhez fog tartozni, nem pedig hozzá. Ezért pokollá tette az életét a fiatal asszonynak, akit a vetélytársának tekintett. Jól ismerte a fia gyenge pontját, ami a féltékenység volt, ezért csak méginkább szította a már, amúgy is, lángoló tüzet. Izabella számtalanszor köszönhette neki a pofonokt, amiket a férjétől kapott ártatlanul, ahogy azt is, hogy azon a bizonyos estén majdnem meghalt. Persze Sára épp ezt akarta elérni, vagyis válást de jobban sikerült, amikor néhány igencsak jól sikerült fotót, ami megörökítette a menye kis kalandját, megmutatta a fiának. Nem is sejtette, hogy Mikinek amúgy sem volt valami jó napja. Így amikor megmutatta neki a képeket, ami mellé még egy jó kis sztorit is kitalált, a férfi örjöngve rohant haza a feleségéhez. Amikor másnap megtudta, hogy Izabellának nyoma veszett a Szamosban, ő volt a legboldogabb ember a világon, hisz végre megszabadult a vetélytársától, akivel kénytelen volt osztozni a fia szeretetén. Egyáltalán nem örült a hírnek, hogy él, sőt visszatér hozzájuk. Jobb szerette volna holtan látni s ezt megcsak nem is titkolta.
Miki viszont nem mozdult. Kifejezèstelen arccal állt a felesége mellett. Titkon azért ezekre a kérdésekre ő is választ várt.
Izabella meg sem sértődött az anyósa vádaskodásain, sőt még felbosszantani sem sikerült neki. Ugyanolyan higgadtan állt előtte, mint amikor belépett. Csak egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami nem Sárának, nem is a férjének, hanem Krisztiánnak szólt, akinek az arca megjelent lelki szemei előtt a szerető szó hallatára. De ez a mosoly szinte azonnal le is hervadt amikor eszébe jutott, hogy milyen távol van most tőle és mennyire hiányzik neki.
- Nos, elárulná végre a méltóságos kisasszony, hogy hol járt az elmúlt hónapokban? Vagy talán titok? - kérdezte Sára megvetően gúnnyal átitatva.
- Nem... Nem titok... - felelte nyugodtan Izabella.
- Akkor miért nem árulod végre el? - kérdezte az anyósa elveszítve a türelmét.
- Mi lenne ha előbb leülnènk - javasolta Miki s kedvesen átkarolta a feleségét.
- Rendben! - felelte csípősen az anyja. Nagyon nem tetszett neki, ahogy a fia aval a semmirekellő nővel bánik.
Mindannyian leültek a kanapéra. Miki Izabella és a lánya mellé az egyik végébe míg az anyja és a húga velük szemben, a másik végébe a kanapènak.
- Először is - kezdte higgadtan Izabella - szeretném tisztázni, hogy nem önként mentem el. Miki nagyon jól tudja, hogy mi történt. Örülhetek, hogy egyáltalán élek.
- Sajnálatosan - vágott közbe az anyósa.
- Na de, anya! - szólt rá azonnal Miki.
- Mi az, fiam? - förmedt rá a fiára. - Azok után, hogy megcsalt az lett volna a legkevesebb, hogy megfullad. Mindenkinek jobb lett volna.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Hogy mondhatsz egyáltalán ilyet, anya? - kérdezte csalódottan Miki.
- Hagyd csak - mondta Izabella még mindig nyugodtan, majd szúrós tekintetet vetve az anyósara, folytatta is: - Egy dologban azért igaza van, tényleg nem kellett volna vissza jöjjek és ha Debóra nincs, minden bizonnyal nem is tettem volna. De biztosíthatom, hogy nem maradok sokáig.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Miki rémülten a feleségére nézve.
- Úgy, hogy el fogok menni! Csak Debóráèrt jöttem - felelte határozottan, aztán ismét az anyósára nézett: - Ön mindig is gyűlölt engem és mindent elkövetett azért, hogy elválasszon a fiától. Hát tessék, most végre megkapja, amit mindig is akart. Visszaadom a fiát. Ezüst tálcán nyújtom át önnek! Ha annyira akarja a magáè lehet. De a lányomat nem adom, ő az enyém! - mondta határozottan, szemrebbenés nélkül. Most először, nem félt semmitől. Legyen, aminek lennie kell.
Meg sem várta a többiek reakcióját a szavai után, egyszerűen csak kisétált az erkélyre. Körbe nézett a nem túl szép látványt nyújtó beton tömbök között.
Voltak ablakaik, erkèlyeik mégis mintha az emberek pici gyufáskatujákban élnének, amiket egymás hegyére hátára helyeztek. Beton gyufáskatuják. És íme ő él az egyikben. Se fű, se fák, se virágok az udvarban, sőt udvar sincsen. Ez nem az ő világa. Ezt most jobban érezte mint bármikor.
Sára szóhoz sem jutott a menye válaszát hallván. Egyszerűen csak felháborítónak találta a pimaszságát. De valójában senki sem tudta mire vélni a szavait. Azt sem árulta el, hogy hol volt, azt sem, hogy kivel vagy mit csinált mostanáig. Miért nem jelentkezett hamarabb?! Pedig mindannyian ezekre a kérdésekre várták a válaszokat.
Izabella viszont nem akart válaszokat adni. Csak mihamarabb el akart tűnni abból a világból, ami majd meg fojtotta őt. Egyszerűen nem kapott levegőt ott, a négy fal között. Egyetlen vigasza volt csupán, hogy tudta Krisztián visszavárja őt és úgy szereti, ahogy senki azelőtt. De ami a legfőbb, sosem emelt volna rá kezet semmi okból, mert amellett, hogy szerette, tisztelte is. És a tisztelet egy olyan dolog volt amit még nem tapasztalt egyetlen férfi részéről sem.
Gondolataiból Miki zökkentette ki. A háta mögé lépett és megfogta a vállát. Izabella hátra nézett, de nem fordult meg, csak tovább bámult maga elé a semmibe.
- Miért mondtad az előbb...- kezdte a férfi tétován, de a felesége közbe szólt.
- Hogy elmegyek?- fejezte be a kérdést.
- Igen azt - sóhajtott a férfi.
- Mert azt fogom tenni... Elmegyek... Elhagylak... - suttogta remegő hangon Izabella. Nem mert a férje szemébe nézni, de tovább folytatta: - Nem állok többé közéd és anyád közé. Mindig is többre becsülted mint engem. A számát sem tudom, hogy hányszor hangolt ellenem. Mindig is az orrodnál fogva vezetett. Hidd el megérdemlitek egymást.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte csalódottan. - Mondd mi történt veled, ami így megváltoztatott? - A hangjában nyoma sem volt haragnak, Izabella nagy meglepetésère. Lassan maga felé fordította a feleségét, hogy a szemébe nézhessen miközben felel a kérdésére. A nő viszont nem nézett rá, lesütött szemmel, halkan válaszolt, nehogy felbosszantsa, de a hangjából így is sütött a szemrehányás, bárhogy is próbálta leplezni.
- Azaz mi történt velem, a te hibádból? Először is bátrabb lettem és végre kimondom azt, amit mindig is gondoltam, bármennyire is féljek tőled. Másodszor, felelte a kérdésedre, felèbredtem egy idegen ágyban, emlèkek nèlkül, teljesen kiszolgáltatottan egy vad idegen férfinak, akinek csúf, sebhelyes arca épp olyan félelmetes volt akárcsak a termèszete. Rettegtem tőle - magyarázta. Szinte levegőt sem vett közben. Megpróbálta még a legkisebb gyanúját sem kelteni annak, hogy esetleg lett volna köztük valami. - Csak annyit tudott a múltamról, hogy a folyóban talált rám. Kihúzott a vízből de már nem lélegeztem, ezért újjá élesztett. Megmentette az életemet, ápolt és a házába fogadott - egy pillanatra elhallgatott, mert észrevette, hogy milyen csodálattal beszél megmentőjèről így váltott a hangnemèn. Eszébe jutottak Krisztián vádló szavai és ezt most remekül fel is használta. - Nem épp ilyen csúf megmentőre számítottam - mondta olyan csalódottan, ahogy csak tudta. - De a modora még elviselhetetlenebb volt. Mindig a tudtomra adta, hogy csak megtűr a házában és a legszívesebben csak úgy kidobna az utcára. Ezért megkèrtem, engedje meg, hogy szobalánykènt dolgozzak nála míg vissza nem tér az emlékezetem. - Itt elhalgatott. Félt , hogy túl messzire ment a hazugságaival és a férje egy szavát sem fogja elhinni. Lassan felemelte a tekintetét, hogy a szemébe nézhessen.
Nagy meglepetésère Miki könnybe lábadt és bűntudatos tekintetével találkozott. Tudta, hogy mindez az ő hibájából történt és láthatóan ez nagyon bántotta. Izabella még majdnem meg is sajnálta a férjét.
- Az volt a legrosszabb, hogy még a saját nevemre sem emlékeztem, mintha csak egy számítógép lettem volna, aminek törölték a memóriáját - folytatta és megpróbálta olyan szomorúan és hitelesen előadni, ahogy csak tőle telt. Igazából nem is törődött a múltjával és elveszett emlékeivel Krisztián közelében, főleg miután felfedezte a hegeket a hátán. Persze ezt Mikinek sohasem árulta volna el. - Amikor vissza tért az emlékezetem, azonnal tudtam, hogy vissza kell térnem. De nem hozzád jöttem vissza, hanem a lányomhoz.
- Ezek szerint meg mindig válni akarsz - jelentette ki csalódottan.
- Szerinted nincs rá elég okom? - kérdezte bátortalanul.
- De igen - suttogta Miki szomorúan - minden okod megvan rá. Nagyon rosszul bántam veled. Nem hibáztatlak. El sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehetett neked ez a pár hónap és még ez is miattam - folytatta elkeseredve és átölelte a feleségét.
Izabella kènyszeredetten viszonozta az ölelést. "Oh igen - gondolta magában- tényleg nagyon rettenetes volt, főleg akkor amikor, azt hittem örökre elveszítettem Krisztiánt. Hát az igazán nagyon szörnyű volt" - s közben elégedett mosoly jelent meg az arcán, amit persze ügyesen elrejtett beletemetve arcát Miki vállába nehogy még véletlenül is észre vegye.
- Mint már mondtam - tolta el magától a feleségét és a szemébe nézett- nem engedem, hogy elválj. - Hangja kedves volt mégis határozott.
- Még akkor sem ha már nem szeretlek? - kérdezte fèlénken s lesütötte a szemét. Nem értette, hogy hogy fèlhet tőle még mindig.
- Hidd el, hogy újra szerezni fogsz ezt megígérhetem. Csak még egy utolsó esélyt adj nekem, kérlek! Csak egyetlen egyet... - suttogta kétségbeesetten.
- Miki, én... - kezdte tètován a nő de a férje félbe szakította.
- Kérlek engedd meg, hogy jóvá tegyem a hibáimat. Engedd meg nekem, hogy helyrehozzam azt amit elrontottam. Soha többé nem fogsz csalódni bennem, ezt megígérem. Csak könyörögve kérlek, ne hagyj el. Nélküled nem fogom kibírni... - mondta kétségbeesetten és újra magához ölelte a feleségét.
Izabella még mindig nem mert hinni a szemének. A férje szemmel láthatóan megváltozott. Ennek ellenére csak ennyit tudott mondani:
- Nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ennek az egésznek.
- Ne csináld ezt velem, kedvesem. Kérlek! Csak ennyit kérek tőled! - kérte esdeklő tekintettel. - Nem fogod megbánni. Csak egy kis időt adj, hogy bebizonyítsam mennyire megváltoztam.
- Hidd el, hogy ez már nem számít. A múlton nem változtathatsz. Értsd meg kérlek! Nincs értelme erőltetni valamit, ami amúgy sem működik. Kérlek Miki, engedj el - sóhajtotta.
- Ne kérd ezt tőlem, kedvesem. Mindent kèrhetsz, csak ezt nem. Értsd meg, hogy az minden vágyam, hogy helyrehozzam a talán helyrehozhatatlan hibáimat. Csupán néhány hetet adj. Csak ennyit kérek az életedből. Nagyon jól tudom, hogy nem érdemlem meg. De könyörögve kérlek legalább gondold meg. Csak egy kis ideig maradj még velem. - Látta, hogy nem igazán tud hatni a feleségére. Csak egy valami volt, ami rávehette volna a maradásra. Ezt viszont alig tudta kimondani. Nagy lélegzetet vett: - Ha megteszed... Ha adsz egy utolsó esélyt és nem tudom bebizonyítani, hogy megváltoztam vagy nem tudsz újra megszeretni... - nagyot nyelt. - elengedlek. Elengedlek a lányunkkal együtt. Meg sem próbálok az utadba állni. Na mit mondasz? Adsz ennek az idiótának még egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, tud ő jó ember is lenni?
Izabella elgondolkodott. Pár hét nem a világ. És jóval könnyebb dolga lenne, ha egyszerűen elengednè, harc nélkül. De hihet neki? Vajon be tartja majd az ígéretét? Nem tudta. Nehéz helyzetbe került. Mit számít pár hét, ha utána szabadon elmehet? Döntött.
- Rendben - válaszolta végül Miki várakozással teli tekintetèt látva. - Kapsz két hetet, hogy bizonyíts és újra megszeresselek. De ha nem sikerül, betartod az ígéreted? Elengedsz a lányunkkal együtt? - kérdezte kiváncsian. Bár már most tudta, hogy végül úgy is a szívét követi majd, s evel csak saját szenvedését hosszabbítja meg remélte, hogy Miki betartva ígéretét harc nélkül elengedi. A válás is könnyebb lesz így és talán hamarabb együttlehet szerelmèvel.
- Biztos lehetsz benne, hogy tartom a szavam. Nagyon örülök, hogy így döntöttél, de mit szólnál két hét helyett egy teljes hónaphoz?
- Mi az, talán már nem bízol férfias vonzerődben? - kérdezte gúnyosan, teljesen megfeledkezve magáról. Mikit láthatóan nagyon megsèrtettèk a szavai. Nem akarta felbosszantani. - Sajnálom - suttogta fèlénken. - Nem akartalak megbántani. Legyen ahogy akarod - sütötte le a szemét s közben érezte, ahogy a szíve egyre inkább össze szorul. Nem tudta, hogy a válasza miatt vagy azért mert még mindig nagyon fél a férjétől.
Miki a mutató ujját lassan a felesége álla alá csúsztatta és felemelte a fejét, kényszerítve őt , hogy a szemébe nézzen.
- Hiába is bizonygatni, hogy nem bántalak többé - mondta kedvesen - még mindig félsz tőlem, igaz?
Izabella képtelen volt válaszolni csak bólintott.
- A félelmed nem fog elmúni csak úgy, egyik napról a másikra - csóválta meg a fejét Miki kesernyés mosollyal. - Sosem gondoltam volna, hogy ennyire félsz tőlem... De biztos vagyok benne, hogy ennek az egy hónapnak a végére, többé nem fogsz félni, sőt újra szeretni fogsz. Mindent el fogok követni ennek érdekében.
Izabella még mindig csak döbbenten hallgatta. Érezte ahogy szemei megtelnek könnyel. Meghatották a férje őszinte szavai.
- Végre kezdesz hinni nekem - mosolygott elégedetten Miki és megsimogatta az arcát. - Reméltem, hogy így lesz - suttogta. Aztán olyan erősen szorította magához ahogy csak tudta.
