A lány szép lassan kinyitotta a szemét, de a körülötte lévő világot mély homály fedte. A szempillái ólomként nehezültek el s szinte maguktól lecsukódtak. Feketébe öltözött az álma. Sötét, nyomasztó, s már-már fullasztó fekete ködbe, ahonnan nincs kiút. Csak egyetlen gondolat járt a fejében: "Nem szabad elaludnod. Nem szabad... Ébren kell maradnod, minden áron. Ezeket a szavakat mondogatta magában, de csak gondolatban, mert a torka annyira égett, hogy egyetlen szó se jött volna ki rajta.
Víz morajlott körülötte. Fázott. A teste ernyedt volt és fáradt. Már a szemét sem bírta kinyitni. Mintha kicsúszott volna valami a kezéből, amit mindeddig szorongatott. Tudta, hogy valami fontos dolog lehetett az, de nem tudta, mi. Érezte, ahogy a testét hullámok simogatják s lassan lehúzzák a mélybe. Nem maradt ereje ellenkezni. Mintha egyenesen a halál karjaiba zuhant volna. Mégsem félt, inkább végtelen nyugalmat érzett.
"Végre vége" , futott át az agyán. Már arra sem vette a fáradságot, hogy levegőt vegyen, hisz értelmetlen lett volna, mert a víz teljesen magával sodorta. Ám abban a pillanatban egy erős kéz szorítását érezte a csuklóján, amely megragadta és egyetlen mozdulattal a víz felszinére rántotta őt.
" Már túl késő", gondolta. Körülölelte a sötétség, aztán vakító fény. Hirtelen egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt találta magát, amely kitárult előtte. A fény ami odaát várta, melegséget, nyugalmat és túlvilági boldogságot árasztott magából. Olyannyira, hogy nem maradt más vágya mint oda belépni. Oda, ahol nincs több fájdalom és boldogtalanság. Elindult, de ahogy az első lépést megtette, erős szorítást érzett a mellkasában, és nagyon messziről, egy erőteljes, szinte parancsoló férfi hangot hallott, ami ezt mondta: " Gyere vissza! Nem engedem, hogy meghalj!" Aztán a kapu hirtelen bezárult előtte, hangos szinte vízhang szerű szózat kíséretében: " Még nem jött el a te időd! Eredj vissza és kezdj új életet."
Abban a pillanatban felpattantak a szempillái. Tágra nyilt szemekkel, dobogó szívvel bámult a semmibe, mint aki egy rémálomból ébredt fel.
"Csak álom volt, csak egy rossz álom."
Megkönnyebbülve csukta le ismét a szemét, anélkül, hogy szétnézett volna. Pár pillanat múlva nyitotta csak ki újból, miután sikerült megnyugodnia. A szobát félhomály fedte. Az ágya mellett lévő ablakon be voltak húzva a sárgabarack színű selyemfüggönyök. Mintha az egész fal egyetlen nagy ablak lett volna. A Nap sugarai csak haloványan jutottakát a sötétitőn, de épp eléggé ahhoz, hogy a lány tisztán láthassa a szobát, ahol felébredt.
"Hol vagyok? Talán még mindig álmodom?" - töprengett. Újra és újra becsukta a szemét, aztán kinyitotta, de mindig ugyanott találta magát.
"Hát mégsem álmodom."- jött a szörnyű felismerés. - " De akkor mégis hol vagyok?"
Most már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel a szobát, ahol felébredt, mintha csak egy egészen új életre nyitotta volna ki a szemét. Félve nézett körbe. Az ágya és az ablak között kis éjjeli szekrényt pillantott meg csipkés terítővel, a vázában egy csokor orgona illatozott. Mély levegőt vett és beszívta a virág friss és üdítő illatát. Az ágya másik oldalán, az éjjeliszekrényen egy lámpa és egy óra állt, ami épp most ütötte el a délután egy órát.
Megdöbbenve meredt az órára. "Hát ilyen sokat aludtam volna?" - gondolta elgyötörten. Hisz olyan fáradtnak és gyengének érezte magát, mintha hetek óta le sem hunyta volna a szemét. Mintha csak egy szobor lenne, mindene sajgott, zúgott a feje és tompán fájt is, a derekát és a hátát kövületnek érezte, a végtagjai pedig ólomként nehezültek rá.
Először az egyik kezét emelte meg, mintha hetek óta nem is használta volna, aztán a másik kezét emelte fel, amiből nyomban kicsúszott a perfúziós tű. A lány először megdöbbenve, aztán réműlten nézett a perfúziós állványra és a zacskóra amit ráakasztottak, majd elszorította a tű helyét, ahonnan pár csepp vér buggyant elő. Értetlenűl nézett körbe újra. Akkor mégis mi ez az egész? De a feje olyan kába volt, hogy szinte még gondolkodni sem tudott.
Nagy erőfeszítés árán, de sikerült feljebb csúsznia a párnán s nekitámaszkodott az ágy háttámlájának. Látni akarta, hogy hol is van valójában. A feje fölött a falon óriási festmény függött, ami gyönyörű vízbe gázoló lovakat ábrázolt.
Nem győzött gyönyörködni benne, bár nem volt túl kényelmes a nyakatekert pozició, amúgy is sajgott mindene. Ahogy előre pillantott, vele szemben egy antik tölgyfabútor húzódott végig a falon. A vitrinekben ókori cserépedények és kristálypoharak díszelegtek. Az egyetlen dolog ami nem illett oda, az a bútorba beépített TV volt. A szekrények formatervezése igen kivételesnek és egyedinek tűnt. Nagyon jó kézügyesség kellett egy efféle kézzel faragott remekműhöz. A lány megdöbbenve vette észre, hogy a tölgyfa bútor hatalmas összhangban van a mogyorószínű falakkal, a sárgabarack színű sötétítőkkel és a tölgyfa padlóval, ami úgy ragyogott, mintha frissen lett volna lakkozva. A padló közepén egy ovális mogyoró színű perzsaszőnyeg terült el, hatalmas barna falevél díszítéssel.
"Gyönyörű ez a hely"- sóhajtott fel újra. - "Vajon hol lehetek?"
Félve pillantott fel az ágya melletti bejárati ajtóra. "Vajon mi lehet odakint?" Ám ahogy tovább siklott a tekintete, a sarokban megpillantott egy fésülködő asztalkát. Egy antik darab eredeti állapotban, talán csak az ovális tükör lehetett kicserélve benne. Biztos egy igazi hercegnő fésülhette ott előtte a haját. Még a karosszék is, ami előtte állt, gyönyörű kézzel faragott lábaival és háttámlájával, igazi műtárgynak minősült. "Milyen gyönyörű!"- villant át az agyán a lánynak. Mintha ez az egész nem is a valóság lenne, csak valami álom. Nem beszélve a két hatalmas könnyező pálmáról, ami egy tölgyfaajtót fogott közre a bútor és a fésülködőasztalka között.
"Ez csodaszép! Mintha még mindig csak álmodnék!" - mosolyodott el a lány végigsimítva a sárgabarack színű selyem ágyneműn. Csak ekkor vette észre, hogy milyen hatalmas franciaágyon fekszik, selymek között, kevésbé kihívó rózsaszín selyem hálóingben. Ebben a pillanatban igazi hercegnőnek érezte magát, aki egy palotában él. Szívdobogva nézett körbe újra és beszívta az orgona üditő illatát. A torkát viszont vad szomjúság égette, mintha nagyon régóta egyetlen korty vizet sem ivott volna. Fel szeretett volna állni, de alig bírta megmozdítani a lábait. Olyan nehéznek érezte a testét, mintha csak egy darab kő lenne. Megpróbált felülni, de még arra sem volt képes, hogy kiegyenesedjen. Visszahanyatlott az ágyra. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ilyen gyöngén bizony még lábra se tud állni. De hát miért? Egyszerűen nem értette, mi történik vele. Halálosan gyengének és fáradtnak érezte magát, mintha minden ereje elhagyta volna, és most még a szomjúság is gyötörte. Talán lehet, hogy beteg. De mi baja lehet? Egyszerűen nem tudta.
Kiabálni szeretett volna, hátha meghallja valaki. De ki? Azt sem tudta, hogy hol van. "Egy próbálkozást azért megér", gondolta magában.
- Hé! Valaki! - kiálltotta volna, de a hangja inkább rekedtes rikácsolásnak tűnt, mintsem emberi szónak. Megköszörülte a torkát, újra és újra próbálkozott, mígnem sikerült megformálni a szavakat, de még így sem tudott elég hangosan kiabálni ahhoz, hogy bárki is meghallhassa. Teljesen elkeseredett. Ám abban a pillanatban észrevett a váza mellett egy kristálypoharat, tele vizzel. Abban a percben semminek sem örült volna jobban. Csak ne esne annyira nehezére a mozgás. Alig tudott a pohár közelébe kúszni, de végűl csak sikerült. Remegő kézzel fogta meg, de mindkét kezére szüksége volt, hogy meg is tudja tartani. Az utolsó cseppig mind kiitta. Mintha csak az élet vizéből ivott volna. Ám amikor vissza akarta tenni a poharat, remegő kezéből hirtelen kicsúszott és a padlóra esett, ahol nagy csattanással millió apró darabra tört össze.
"Na már csak ez hiányzott!" - sóhajtott fel elgyötörten a lány. Minden erejét elveszítve hanyatlott vissza a párnák közé.
Mindene sajgott, mintha egész nap dolgozott volna. Elsötétült a szeme előtt a világ, s egy pillanatra megszédült. Becsukta a szemét és arra várt, hogy elmúljon a rosszullét. Lassan feljebb ült, s ismét nekitámaszkodott az ágy háttámlájának.
"Pár pillanat és jobban leszek"- bíztatta magát. - "Biztos van kézzelfogható magyarázata annak, hogy így érzem magam. De vajon mi? Mi lehet az oka annak, hogy szinte meg sem bírok mozdulni, mindenem fáj, szédülök s olyan gyöngének érzem magam, mintha egy percet sem aludtam volna hetek óta, pedig most ébredtem fel. Felébredtem... - tűnődött - de hol...?"
Abban a pillanatban lépteket hallott, s lassan kinyílt az ajtó. Na végre valaki, aki elmesélheti neki, hogy mi folyik itt. Azt remélte, hogy ismerős arcot pillant majd meg maga előtt.
Lassan kinyitotta a szemét s végignézett a férfin, aki belépett a szobába. Bőr félcipőt, fekete öltönynadrágot és hófehér rövid ujjú pólót viselt. Igazán elegáns úriembernek festett. Magassága, széles válla és magabiztos férfias testtartása már önmagában félelmet keltett a lányban. Bár maga sem tudta, miért. Aztán szembe nézett vele, ereiben megfagyott a vér. A tekintete komoran és fenyegetően meredt rá. Tiszteletet parancsolóan nézett végig rajta, némi megvetéssel az éjsötét szemében. Vállig érő hullámos fekete haja szabadon hullott a vállára, de nem takarta el a csúnya sebhelyet az arca jobb oldalán, amitől karakteres vonásai és merev, komor tekintete csak még félelmetesebb lett. A lány megborzongott. Már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel az idegent, aki megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne. Védekezésszerűen még hátrébb húzódott az ágyon.
Végtelen hosszú időnek tűnt az a pár másodperc, ameddig a férfi hűvös tekintete szótlanúl meredt rá. Végül az idegen fölényesen megszólalt:
- Végre felébredtél! Már azt hittem, hogy Csipkerózsikát akarsz játszani - gúnyolódott. - Valami zajt hallottam, - folytatta, miközben szúrós tekintetet vetett a lányra. - Ne gondold, hogy egyébként bejöttem volna. Mit csináltál? - kérdezte gyanakvóan és szétnézett.
- Hááát... - szólalt meg remegő hangon a lány - az van, hogy... sajnos eltörtem a poharat, amiben a víz volt. - suttogta.
Megmagyarázhatatlanúl erős félelem gyötörte, mint aki attól fél, hogy a férfi nyomban megüti.
- Vagy úgy - húzta össze a szemöldökét a férfi, nemtetszését kinyilvánitva. - Ilyenek vagytok ti; nők. Mindig csak rombolni tudtok - mondta megvetéssel, miközben megkerülte az ágyat és megnézte a széttört üvegdarabokat. A lány remegve nézett a férfi után, nem tudta mire vélni az ellenszenvét, talán megbánthatta valamivel? A férfi magabiztos léptekkel haladt előre s fejcsóválva rátaposott a pohár darabjaira, amik recsegve- ropogva még apróbb darabokra törtek. Mintha az egész világra haragudna. Aztán arrébb lépett s kíméletlenül széthúzta a sötétítőket az ablakon, mintha csak büntetni szeretné a lányt, aki a hirtelen beáradó, vakitó napfénytől csak hunyorogni tudott. Kellett neki néhány másodperc, amíg a szeme hozzászokott a fényhez. Abban a percben azt kívánta, bárcsak ez is csak egy rossz álom lenne és ez a förtelmes, félelmetes alak nem is létezne.
- Nem volt szándékos- hebegte. - Sajnálom ha gondot okoztam. Én tényleg nem akartam - mondta kétségbeesetten. A férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait, s a perfúziós álványhoz lépett.
- Már ennek sem veszed hasznát, épp, mint a pohárnak, - mondta maró gunnyal. - Majd felküldetem a házvezetőnőt, hogy takarítson el utánad. - A lányt nagyon bántották a férfi sértő szavai, de egy szót sem szólt. Semmit se érne el azzal, ha még inkább magára haragítaná.
- Na de hagyjuk ezt - folytatta megvetően. - Inkább áruld el a neved és a címed!
- Miért? Ön talán nem tudja? - kérdezte meggondolatlanul, de a férfi fenyegető pillantását látva máris megbánta.
- Ne játsz velem! - förmedt rá a férfi. - Se időm, se kedvem az efféle játékokhoz.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. " Te jó ég, hová kerültem? És ki ez a förtelmes alak? De ami a legfontosabb kérdés: ki vagyok én?"
Szörnyű felismerés lett úrrá rajta: nem elmlékszik a saját nevére. Hiába kutatott kétségbeesetten a fejében minduntalan, se név sem pedig egyetlen emlékkép nem jutott az eszébe, a szörnyű rémálmán kívűl.
Rettegve nyitotta ki a szemét. Úgy érezte magát mint egy diáklány, aki nem tanulta meg a leckéjét, és most itt áll a szigorú tanára előtt. Egy szót sem szólt, csak némán nézte a férfit, aki egyre türelmetlenebbül topogott előtte.
- Na mi az?! Talán elvitte a cica a nyelved? - mordult rá végül a férfi és leült mellé az ágyra. A lány hátán a hideg futkosott ennek a modortalan, mogorva és faragatlan fickónak a közelében. Megpróbált minnél hátrébb húzódni tőle. A férfi nyomban észrevette a lány riadságát és félelmét, amit egyszerűen nevetségesnek talált és mindeközben dühitette is.
- Csak nem félsz tőlem?! - nevetett fel gúnyosan. - Mit gondolsz, ki vagyok én? - kérdezte megvetéssel a hangjában. - Talán emberevő szörnyeteg? Mondd! - förmedt rá erélyesen.
- Kérem hagyja abba!- kérte esdeklő tekintettel a lány.
- Ugyan, mit hagyjak abba? Talán az én hibám, hogy nem felelsz a kérdéseimre? Vagy talán nem is akarod elárúlni a neved?
- Sajnálom. Én el szeretném mondani - sóhajtott elkeseredve a lány, - de az az igazság, hogy nem tudom.
- Hogy-hogy nem tudod? Ne játsz a türelmemmel! - ordított rá.
- Nem emlékszem... Nem tudom... - mondta kétségbeesetten.
- Nem tudod, vagy csak nem akarod elmondani? - förmedt rá a férfi kíméletlenűl.
- Nem tudom.
- Ne hazudj nekem! - kiabált rá erélyesen a férfi, megragadva a karját.
- Én nem hazudok. Ugyan miért is tenném? - mondta réműlten a lány. Nem tudta kiszabadítani magát a férfi szorításából. - Engedjen el! - kérte végül könnyek között. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem csak testileg, de lelkileg sem volt ereje szembeszállni ezzel az erőszakos emberrel. A férfi abban a pillanatban elengedte és felállt az ágyról. Talán egy kis büntudatot is érzett, de ha így is volt, nem mutatta ki.
- Jajj, ne! - fintorgott. - Csak nem sírsz?! Te komolyan azt hiszed, hogy a könnyeid meghatnak? Hát nagyon tévedsz!
- Mindjárt gondoltam - felelte a lány fájdalmas mosollyal, majd erőt vett magán és letörölte a könnyeit. - Egyáltalán nem akartam szánalmat kelteni magában - folytatta egy kicsit bátrabban. - Az utolsó dolog, amire most szükségem van, az a szánalom. Kérem árulja el végre, hogy hol vagyok, ki maga és hogy kerültem ide. De főleg azt mondja meg, hogy mit tettem, amiért ennyire gyűlöl.
- Nem gyülöllek - mondta kicsit kedvesebben - csak nem szeretem a betolakodókat.
- Betolakodókat?!- szörnyedt el a lány. - Talán valami rosszat tettem?
- Nem, - csóválta a fejét a férfi. - Csak azokat nevezem így, akiknek nemkívánatos a jelenlétük a háhamban. - A lány nagyot nyelt. Hát igen, ez lenne ő: egy nemkívánatos személy.
- Oh - mondta csalódottan - mostmár értem. - A férfi jól tudta, hogy ezzel megbántotta a lányt, de egy csöppet sem érdekelte. Legalábbis megpróbált úgy tenni, mint akit nem érdekel. De arról megbizonyosodott, hogy tényleg nem emlékszik semmire.
- Hát igen - mondta a férfi kedvetlenül. - Ha tudtam volna, hogy a nyakamon maradsz, biztos nem hozlak ide.
- Most már tényleg nem értek semmit. Maga hozott ide? Miért?- értetlenkedett a lány.
- Majd egyszer elmondom, de az biztos, hogy nem most! Rengeteg dolgom van. Inkább megyek és felküldetem a reggelid - majd egy pillanatnyi gondolkodás után gúnyolódva hozzátette: - vagy inkább az ebéded. Már ahogy vesszük. - A lány abban a percben a legszívesebben jól hozzávágott volna valamit, de a dühét inkább megtartotta magának. Nem akart bajt, elég nagy pácban volt már így is.
- Legalább a nevét árulja el, ha mást nem akar mondani, - szólalt meg végül, beletörődve abba, hogy egyebet nemigen fog megtudni.
- A nevem Fehérvári Krisztián. Te pedig Csenger mellett vagy, a birtokomon. Egyelőre elégedj meg ennyivel! Ha délután megvizsgált az orvos, talán utána többet is elárulhatok. Viszlát - mondta, azzal kifordult az ajtón és elment.
- Viszlát! - szólt utána a lány, bár magában inkább így köszönt el, gúnyosan: " A soha viszont nem látásra, uram!"
"Micsoda egy idegesítő, fölényeskedő gazfickó, " gondolta magában a lány. " Elviselhetetlen egy alak. Csak azt tudnám, hogy hogyan kerültem ide."
Most még gyöngébbnek érezte magát, mint amikor felébredt. Ez a beszélgetés teljesen kimerítette. De annyira felidegesítette a férfi viselkedése, hogy elaludni azért mégsem tudott volna. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy az jár a fejében: vajon hány éves lehet a férfi? Talán harmonchárom-harmincnégy. Biztos nincs több ennyinél. Aztán gyorsan ki is verte ezt az eszéből. Ugyan miért is foglalkozna ő ezzel? Semmi köze hozzá és nem is akarja, hogy bármi köze legyen ehhez a férfihez.
Pár perc múlva egy konyharuhás, középkorú nő lépett be az ajtón, egy tálcával a kezében. A lány nem is tudta, hogy mennyire éhes, míg meg nem érezte a piritós illatát.
- Jó reggelt, kedveském! - mosolygott vidáman a néni.
- Jó reggelt! - köszönt visszahúzódóan a lány, aki még mindig az előző beszélgetés hatása alatt állt.
- Meghoztam a reggelidet. Ettől egykettőre erőre kapsz majd! - mosolygott a nő, s elé tette a tálcát, ami tele volt finomságokkal: piritós, lekvár, vaj, egy főtt tojás és egy pohár tej.
- Köszönöm! - felelte kurtán a lány és kedvetlenül nekilátott a reggeliének, de minduntalan Krisztián sértő szavai jártak a fejében.
Miközben megkente a piritóst vajjal, majd eperlekvárral, így szólt a nénihez:
- Sajnálom, hogy miattam kellett fáradnia.
- Oh, ez egyáltalán nem fáradság! - felelte a nő vidáman. - Nagyon örülök, hogy végre felébredtél. Szeretem a vendégeket a házban. Valahogy mindig színt hoznak az unalmas hétköznapokba.
- Én nem vagyok vendég, csak egy betolakodó - mondta keserű mosollyal a lány.
- Ugyan már, ne is mondj ilyet! Te egy szívesen látott vendég vagy nálunk.
- Hát az úr nem így látja - sóhajtott a lány.
- Vagy úgy! - húzta össze a szemét a néni, mint aki haragszik, amiért Krisztián udvariatlanul bánt vele. - Már értem. Gondolom a fiacskám veled is modortalan volt. Mint általában az idegenekkel. De hidd el, nem rossz fiú ő, csak túlságosan meggyötörte az élet - mondta szomorú mosollyal az arcán, s egy pillanatra elsötétült a tekintete, mintha fájó emlékek jutottak volna az eszébe. A lányt igencsak gondolkodóba ejtették a nő szavai. Miért mondta a nő azt, hogy túlságosan meggyötörte az élet? Mi történhetett vele amiért ilyen undok lett? Annyira elkalandozott, hogy a néninek kétszer is fel kellett tennie ugyanazt a kérdést, mire meghallotta és válaszolt.
- Ízlik a reggeli, amit készítettem?
- Oh, igen. Hát persze.
- Látom nagyon elkalandoztál.
- Igen, még nem vagyok túl jól.
- Elhiszem. De meglássd hamar rendbe jössz majd!
- Igen, remélem - sóhajtott a lány, aztán kicsit vidámabban hozzátette: - Nagyon finom ez a pirítós - mondta miközben jó nagyot harapott belőle.
- Reméltem, hogy ízleni fog. Krisztián is nagyon szereti - mosolygott a néni. - Még nem tudom, hogy mit szeretsz és mit nem.
- Sajnos ezt én magam sem tudom - szomorodott el a lány.
- Lassan majd rájössz. Emiatt ne szomorkodj - tette a vállára a kezét biztatóan a nő. - Idővel minden helyre jön majd meglátod. Az is lehet, hogy holnapra már visszatér az emlékezeted. Ne törd olyan dolgokon a fejed, amiken már úgysem változtathatsz. Élj csak a mának, és ne törődj a holnappal! Az emberek túl sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap, és elfelejtik azt, hogy ma is nap van, és akár boldogok is lehetnének. De mire felébrednek, a holnapból is csak tegnap lesz, hisz az idő repül, észre sem veszed. Ezért élj minden napot úgy, mintha csak az az egy napod volna, a jövőt úgy sem sejtheted előre. Addig légy boldog , amíg van rá lehetőséged - mondta a nő, miközben saját múltján járt az esze. A lány komolyan elgondolkodott a néni biztató szavain, majd mosolyogva nézett fel a mindig vidám asszonyra, akin tisztán látszott, hogy betartotta saját tanácsát. Mintha semmi sem árnyékolná be boldogságát, pedig mint mindenkiét, az ő életét is beárnyékolták a sötét gondok.
Ötven év körüli lehetett, őszes haja kontyba fogva, de még mindig csinosnak és szépnek mondhatta magát. Az egyre mélyülő ráncok ellenére a mosolya még mindig tündökölt és megfiatalította. Látszott rajta, hogy minden napot ajándéknak tekint ebben az életben.
- Köszönöm a biztató szavakat - mosolygott a lány. - Majd megpróbálom betartani. De azért tudni szeretném, hogy mi az, amit tudnak rólam - kíváncsiskodott.
- Sajnos nem többet, mint te, kedvesem - komolyodott el a néni. - Semmilyen irat nem volt nálad , amikor Krisztián rád talált.
- Rám talált...? - szörnyedt el a lány. - De hol? Hogyan? Mikor?
- Jajj, már megint túl sokat fecsegtem! - tette a kezét a szája elé a néni rémülten. - Krisztián megtiltotta, hogy bármit is mondjak, mielőtt megvizsgál az orvos. A fiacskám pedig majd mindent elmond, ha úgy látja jónak.
- Igen, persze. Ez érthető - törődött bele végül a lány, de azért nem adta fel. - Azért azt megmondaná, hogy milyen évet írunk, és melyik hónapban vagyunk?
- Hát persze. 2011 május 3-a, kedd. Tavasz van. Ki is nyitom egy kicsit az ablakot, hogy egy kis friss levegő jöjjön be.
Nyomban az ablakhoz sietett és kinyitotta az erkély ajtó mindkét oldalán. A tavasz mámorító illata azonnal betöltötte az egész szobát. A friss fű és a nyiladozó virágok illatkeverèke egészen üdítően hatottak a lányra. A madarak csiripelèse, a méhek zümmögèse, a szél suhogása, minden zaj és illat a tavasz érkezését jelezte. Újra él a természet, és vele együtt az egész világ.
- Milyen szép is volna, ha a világ mindig ilyen békés és vidám lenne - suttogta a lány ábrándos tekintettel, s eközben a távoli messzesèget fürkészte.
- Én is épp ilyen álmodozó voltam, mint te - mosolygott a néni. - De az élet megtanított arra, hogy soha ne kívánj többet, mint amennyit a két kezed munkájával el tudsz érni. Mert a túlzott ábrándozás még azt is elveheti, amid van.
- Igen, ez így van - sóhajtott a lány, visszatérve a valóságba. - De az a legszebb álom, ami örökre álom marad. - A néni csak mosolygott, ám a szíve mélyén igazat adott a lánynak, akit valamiért az első perctől fogva nagyon kedvelt.
- Na de milyen modortalan vagyok - csóválta meg a fejét a hölgy. - Még be sem mutatkoztam. A nevem Fehér Magda. Ha bármire szükséged van csak hívj!
- Rendben - mosolygott a lány.
Magda felsöpörte és kidobta a pohár darabkákat, a perfúziós állványt is kitolta a szobából, aztán felvette a tálcát és így szólt:
- Most megyek. Sok dolgom van még a konyhában. Te csak pihenj nyugodtan és ne törd a fejed butaságokon. Inkább próbálj meg aludni egy kicsit, amíg ideèr az orvos.
- Miért kell, hogy orvos jöjjön hozzám? - kérdezte a lány kíváncsian. - Talán beteg vagyok?
- Krisztián majd mindent elmond - húzta ki magát a válasz alól.
- Rendben - válaszolta egykedvűen a lány. Egy cseppet sem tetszett neki, hogy titkolóznak előtte.
Nèmán bámult maga elé Magda távozása után. Azon töprengett, hogy vajon mit jelenthet az, hogy Krisztián talált rá és mi lehet az oka annak, hogy olyan gyengének érzi magát. Ezekre a kérdésekre viszont csak egyetlen ember tudja a választ, méghozzá Krisztián. De őt még látni sem akarta, beszélni vele pedig végképp nem. Aztán eszébe jutottak Magda szavai, és elhesegette a mihaszna gondolatokat. Lejjebb csúszott az ágyon, és becsukta a szemét csak a kinti morajra és illatmámorra koncentrált. Lassan mintha teljesen beleolvadt volna a környezetébe a felhők pihe-puha szárnyán repülve.
Ha tetszett megrendelhető : https://shop.colorcom.hu/?konyv=ujeletreebredve
Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre. Úgyhogy írjatok bátran!!! :):):)
VálaszTörlés