Új életre ébredve: Részletek a fejezetekből

Az első fejezet után úgy gondoltam, hogy minden fejezetből megosztok veletek egy - két oldalt. Ha tetszik a regényem és netalán szeretnèd elolvasni az egész történetet, az alábbi linkre kattintva meg lehet rendelni:http://www.shop.colorcom.hu/?konyv=ujeletreebredve

És most jöjjenek a részletek:

II Fejezet (részlet)

..... - Mi lenne ha végre elmesèlnèd, hogy mi történt? Honnan és hogyan mentettèl meg? - kérdezte végül kiváncsian.
- Nem tehetem - próbált mentegetőzni a férfi. - Megígértem az orvosnak...
- Igen tudom - vágott közbe a lány. - De megígérem, hogy nem fogok kiborulni, bármi is legyen az igazság.
....
- Szóval kilolvagoltam, és kivételesen nagyon közel mentem a Szamos partjához. A víz állandóan magával sodor valamit, általában csak szemetet. Most egy óriási, ágas - bogas farönk sodródott a víz tetején, koszos ruhadarabokkal. Talán észre sem vettem volna, hogy azok nem csak valami rongyos, amik fennakadtak rajta, ha le nem csúsznak róla. Akkor láttam még, hogy bizony két kéz is a barna koszos ruhákhoz tartozik.
- Csak azt ne mondd, hogy én voltam az! - mondta a lány, undorral a hangjában.
- Sajnos de. Te voltál. Elmerültèl, akár egy darab kő. Azonnal beugrottam a vízbe. Még időben elkaptam a csuklód, hogy a felszínre hozzák. Akkor még éreztem a pulzusod. De nagyon erős itt a sodrás, nehezen tudtam csak haladni. Mire a partra értem, már nem lélegeztèl. Azt hittem, hogy meg fogsz halni. Megpróbáltalak újjáéleszteni. És nehezen bár, de végül sikerült visszahozni téged az életbe. Azonnal hazahoztalak. Magda megfürdetett és kihívtuk az orvost, de így is három napba telt míg végre felébredtél. Már azon gondolkodtam, hogy tényleg jobb lett volna hallgatnom az orvosra és egy kórházba vitetnem téged. Szerencsére felébredtél.
A lány szóhoz sem tudott jutni, csak eleredtek a könnyei. Nem csoda hát, hogy ilyen gyenge, és az álma... Mégsem csak egy rémálom volt.
- Ne sírj! - kérte Krisztián kétségbeesetten és leült mellé. - Megígérted, hogy nem fogsz kiborulni.
- Hát mégsem álmodtam - suttogta a semmibe.
- De hát mit? - kérdezte a férfi aggodalmasan és letörölte a lány könnyeit.
- Mielőtt felébredtem, szörnyű álmot láttam. Minden olyan sötét, hideg és rémisztő volt. Magával húzott a mélység, én pedig nem tudtam ellenállni. Nem volt erőm ahhoz, hogy küzdjek. Aztán egy erős kéz húzott ki onnan. Végül minden olyan nyugodt lett. Egy hatalmas kapu előtt találtam magam, amely nagy fényességel kitárúlt előttem. De valaki nem engedte, hogy oda belépjek. Szinte erőszakkal hozott engem vissza az életbe. Minden szavát hallottam. A kapu hirtelen bezárult, s azt mondták, hogy kezdjek új életet, mert még nem jött el az én időm. Hát te nem engedted, hogy meghaljak, a te hangod hallottam akkor... - nézet rá a lány hálásan, kedvesen elmosolyodva. - Te vagy az, akinek az életemet köszönhetem. Nincs miért kiborulnom - törölte le gyorsan a könnyeit. - Köszönöm! - suttogta és a férfi nyakába borult.
Krisztián meghatottan ölelte át, és halvány remény ébredt benne, hogy talán mégsincs minden veszve.
- Nincs mit megköszönnöd - mondta őszintén.
- De igen, van. Az életemet köszönhetem neked...
.
.
.
Krisztián felállt, leszakított egy jázmint és átnyújtotta a lánynak, miközben így szólt:
- Jázmin... Mit szólsz a Jázminhoz? - kérdezte kiváncsian.
- Jázmin - ismételte el a lány elgondolkodva, miközben elvette a virágot és megszagolta. Csodás illata volt... - Nagyon tetszik - nézett fel mosolyogva.
- Nagyon örülök, hogy tetszik - mondta Krisztián vidáman. Aztán az arcáról hirtelen lehervadt a mosoly, és így folytatta: - Tudod - sóhajtott szomorúan - a jázmin volt édesanyám kedvenc virága.
Látszott rajta, hogy mennyire fájdalmas neki erről beszélni. A tekintete egy pillanatra elsötétült, mintha a lelkét szörnyű teher nyomná. A lány azonnal észrevette a férfi keserűségét és együttérzően megfogta a kezét, mintha csak segíteni akarna neki.
- Egyébként - folytatta Krisztián elhúzva a kezét, és megpróbált vidámabbnak tűnni - a jázmin szó azt jelenti, hogy Isten ajándéka.

"Hát mégsem valami átoknak tekint engem" - ujjongott magában a lány. - "Talán mégiscsak sikerül összebarátkoznunk."

- Nagyon köszönöm, hogy egy ilyen megtisztelő nevet választottál nekem - mondta meghatottan a lány...

III Fejezet (részlet)

- Nem tudom mit is gondoljak rólad. Fogalmam sincs arról, hogy ki vagy, és főleg, hogy milyen ember vagy. Nem is ismerlek - mondta elgondolkodva. - De amiket mondasz néha... úgy érzem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

- Nem értelek. Mit akarsz evel mondani? - kérdezte a lány értetlenül.

- Ne vágj már ilyen ártatlan képet! - förmedt rá Krisztián. - Nagyon is jól tudod, hogy miről beszélek! Azt mondod, hogy nem érdekel az arcom, sem az, hogy hogyan nézek ki, és egyáltalán nem is zavar téged. Most pedig nem akarsz egy asztalnál enni velem, sőt, egész este még csak rám sem néztél! Nehogy elmenjen az étvágyad, nem igaz? - kérdezte haragosan és gorombán, földhöz csapva a poharát, ami nagy csattanással darabokra tört.

Jázmin rettenetesen megijedt, mintha a férfi egyenesen hozzávagta volna a kristálypoharat.

- Hogy mondhatsz ilyet rólam? - kérdezte a lány kétségbeesetten, könnybe lábad szemekkel. Ha fel tudott volna állni, nyomban kirohan. El ... messze... minnèl távolabb tőle - Tudod mi a te bajod? - kérdezte szomorú mosollyal az arcán. - Hogy senkiben sem tudsz megbízni és mindenkiről csak a rosszat feltételezed. Arra nem is gondolsz, hogy nekem mennyire megalázó lehet mindenben valaki más segítségére szorulni, és jól tudom, hogy neked sem lehet könnyű mindig velem bajlódni. Olyan nagy bűn az, hogy meg akartam kímélni ettől mindkettőnket? - kérdezte elkeseredve, miközben eleredtek a könnyei, amiket persze gyorsan le is törölt.

Krisztián csak most gondolt bele igazán, mit is érezhet a lány, és hirtelen a világ legnagyobb idiótájának érezte magát. Hogy ítélhetett megint ilyen elhamarkodottan? Nyomban a lányhoz sietett. Lehajolt hozzá és az arcát a két tenyere közé fogta.

- Kérlek ne sírj! Miattam ne! - kérte szomorúan a férfi, Jázmin szemeibe nézve. - Bocsáss meg! - mondta bűntudatosan, miközben arra gondolt, hogy minden hiábavaló, hisz sosem lesz képes átlépni a saját határait. - Most te is láthatod milyen nehéz természetem van - sóhajtott Krisztián lemondóan és úgy érezte, hogy most aztán tényleg mindent elrontott. - Hajlamos vagyok mindenről és mindenkiről a legrosszabbat feltételezni. Talán ezért jobb nekem egyedül - folytatta megtörten és felállt. El akart menni, ám Jázmin megfogta a kezét és visszatartotta.

- Senkinek sem jó egyedül - mondta meghatottan. Annyira megsajnálta az előtte álló férfit, hogy még haragudni is elfelejtett rá. - Egyébként azt, hogy milyen nehéz természeted van, már rég tudom - mosolygott a lány kedvesen.

- Ezek szerint nem haragszol? - kérdezte a férfi, aki némi reményt látott arra, hogy esetleg ezúttal még megbocsájt neki a lány a meggondolatlanságáèrt.

- Ha akarnék se tudnék haragudni rád - vallotta be őszintén. - Csak tudod nagyon fáj, ha így beszélsz velem. Ennyi az egész.

Krisztiánt szíven ütöttèk a lány szavai, hisz a legkevésbé sem akart fájdalmat okozni neki.

- Nagyon sajnálom - mondta szomorúan Krisztián. - Ígérem, többé nem fog előfordulni. Én tényleg nem akartam...

- Tudom vágott közbe Jázmin. - Ne is beszéljünk erről többet, jó?

- Rendben - válaszolta a férfi. Ennek ellenére még mindig nagyon bántotta az, ahogyan a lánnyal beszélt.

Ahogy ott állt, hatalmába kerítette valami különös érzés: a felhőtlen boldogság. Előre lépett, két kezével az erkély mellvèdjènek támaszkodva lehunyta a szemét. Csak hallgatta a madarak vidám csicsergèsèt, a méhek szorgos zümmögèsèt, a tavasz zsongását, ès hagyta, hogy a lágy tavaszi szellő az arcát simogassa és meglobogtassa szőke haját. Beszívta a virágok mámorító illatát, amely a levegőben keringett, szinte érezte, ahogy eggyé válik a természettel. A langyos, késő tavaszi napsugarak cirógatták az arcát. Örült, hogy itt lehet, hogy élhet, és mindezt érezheti.

Néhány röpke perc múlva furcsa, közeledő zajra lett figyelmes, mintha patadobogás verte volna fel az addig békés természet csöndjèt. Nem hitt a szemének: Krisztián egy fekete ló hátán ült és épp felé vágtatott. A medence szélénèl megállt, szemrehányó tekintetet vetett rá, hiszen megszegte ígéretét.

- Miért nem hallgatsz rám soha?! - kiáltotta fel a lánynak bosszúsan.

De Jázmin csak állt ott mozdulatlanul, szinte, megbabonázva nézte őt, meg sem hallva szavait. Mintha álmából egy még szebb álomba csöppent volna. Egy valódi hercegnőnek érezte magát, aki az erkélyen állva várja hőn szeretett kedvesét. Erre a gondolatra szinte kivirult, és varázslatos mosoly jelent meg az arcán.

Krisztián egy percig sem tudott tovább haragudni rá meggondolatlanságáèrt. Olyan gyönyörű és ártatlan volt, ahogy ott állt védtelenül az erkélyen, hófehér ruhában, mintha csak rá várna. " Ez teljesen lehetetlen. Vagy mégsem?" - Töprengett, miközben a lány sóvárgó tekintetét fürkészte.

Jázmint elvarázsolta a látvány, ahogy Krisztián dèlcegen megülte paipáját, akár egy mesebeli lovag. Vállig érő, fekete haját lobogtatta a szél. Meg sem látta a sebhelyet az arcán, mintha soha nem is létezett volna, csak ezt a férfit látta, akit tiszta szívéből szeret. Azt kívánta, ez a pillanat bárcsak soha ne érne véget. Előrehajolt és rákönyökölt a mellvèdre, hogy jobban megcsodálhassa a mesebeli hercegèt, halálra rèmitve így Krisztiánt, aki pánikszerűen ugrott le lováról.

- Meg ne mozdulj! - kiállította aggódva. - Máris ott vagyok!

Attól félt, hogy a lány esetleg keresztül esik a korláton. Fejvesztve rohant be a házba a medence melletti hátsó bejáraton át. Valóban, pár pillanat alatt már a szobában volt. A lány hátához lépett, legszívesebben átölelte volna, hogy megvédje, de nem merte megtenni, így csak a vállára tette a kezét.

Jázmin hátranèzett és mosolyogva fordult felé.

- Hisz megígérted, hogy vigyázol magadra! -mondta a férfi esdeklő hangon.

- Minden rendben - válaszolt a lány kedvesen, majd ellépett a mellvèd mellől, kikerülve Krisztiánt, aki azonnal meg akarta állítani, nehogy elessen. A lány tovább ment, és amikor egyre távolabb került tőle, rájött, hogy nem kell félntenie őt.

- Nahát, mindig sikerül meglepned - mondta a férfi csodálkozva. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lábra állsz.

- Csak azért van, mert nagyon akartam, hogy végre újra járjak - felelte nyugodtan a lány, közben a szíve majd kiugrott a helyéről a férfi közelében. - Annyi minden van még, amit látni szeretnék ezen a birtokon - folytatta vidáman, és közben megpróbált megfeledkezni az érzéseiről. - Nem szeretnèk több gondot okozni. Épp eleget fáradtál miattam már így is. Most már egyedül is menni fog a séta, nem kell, hogy állandóan mellettem légy.

- Ez igaz - mondta szomorúan Krisztián. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy a lány azért tanult meg ilyen elszántan járni, hogy ne kelljen többé elviselnie a közelségét. Nagyon fájt neki a tudat, hogy szabadulni akart tőle. Mégsem hibáztathatta, hisz néha nagyon csúnyán viselkedett vele.

- Talán valami rosszat mondtam? - kérdezte a lány, közelebb lépve hozzá. Újra ugyanazt a bánatos tekintetet látta mint már annyiszor.

- Nem - felelte letörten a férfi. Aztán kis gondokodás után hozzátette: - Többé nincs szükséged rám... - sóhajtott szomorúan. - Végül is nem vethetem a szemedre, hogy nem akarsz velem lenni - hajtotta le a fejét bánatosan.

Jázmint meghatották a férfi szavai. Eddig azt hitte, hogy neki nincs szüksége rá, hogy csak koloncnak tekinti. Talán Krisztián is kezdi megkedvelni őt. Talán ez a felismerés adott neki erőt ahhoz, hogy odamenjen hozzá. Gondolkodás nélkül átölelte a férfit, majd a fülébe súgta:

-Ne is gondolj ilyesmire! Nekem mindig... Mindig szükségem lesz rád. Ezt soha ne feledd!

IV Fejezet ( részlet)

A reggeli után Gergő már a ház előtt várta őket Csillaggal, készen felnyergelve. Illedelmesen köszöntötte őket, aztán átadta a lovat főnökènek. Felajánlotta a segítségét, de Krisztián elutasította. Még mindig féltékeny volt, ha a fiút Jázmin közelében tudta. Így ő segített a lánynak felülni a lóra, aztán felpattant a háta mögé és erősen megragadta a gyeplőt.

- Mehetünk? - kérdezte a lányt, aki csak bólintott ámulatában.

Csillag egyetlen szóra elindult a már megszokott útvonalon, egyenesen az erdő irányába.

Jázmin egész idő alatt egy szót sem szólt, csak beszívta a hajnal üde illatát és ámulva nézte, hogyan gyöngyöznek a pici harmatcseppek a fák levelein, mint apró gyémántok. A legelején csak lassan ügetve mentek, majd vad vágtába kezdtek. Olyan volt, mintha a széllel versenyeztek volna, mintha a végtelenben száguldanának, és táltos paripájuk minden akadályt átugorva vinné őket a cél felé. A lány minden pillanatát élvezte a vágtának, a legfelemelőbb érzés mégis az volt, hogy a szeretett férfi mögötte ült, és védelmezve a karjaiba zárta. Boldogan dőlt hátra. Testét, a hűvös szél ellenére melegség járta át. Biztonságban érezte magát, mert tudta, Krisztián sosem engedné, hogy baja essen.

Így is volt, a férfi mindentől meg szerette volna óvni őt. A lányt szorosan a karjai közé fogta ahogy a gyeplőt tartotta, s olyan közel vonta magához, ahogy csak tudta. Közben, úgy érezte, végre megtalálta, azt a lányt, akivel az egész életét le szeretné élni.

Csak vágtattak és vágtattak előre, nem törődve sem idővel, sem térrel, sem pedig a hideggel, mintha a külvilág köddé vált volna és csak ők léteznének, együtt szárnyalva a felhők felett szélsebesen.

Talán fél órát vágtázhattak így szó nélkül, mikor Krisztián lelassította a lovat és megálltak.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Jázmin értetlenül.

- Mert mutatni szeretnék valamit - hallatszott a válasz, s a férfi már le is ugrott a lóról, majd Jázmint is lesegítette.

- Gyere - fogta meg a lány kezét és magával húzta.

Jázmin szó nélkül követte. Nem kellett sokáig várnia, hisz néhány lépés után kiértek az erdőből, és csak pár bokor választotta el őket a homokos parttól, amit a Szamos már simára mosott. Gyönyörű látványt nyújtott a hatalmas folyó, melynek vize hömpölyögve zúdult tovább, mintha semmi sem állhatott volna az útjába. A túlpartján, a magas partról szinte fenyegetően nézett le a nyárfa erdő.

Jázmint viszont a legkevésbé sem nyűgözte le a látvány. Rémülten bújt Krisztiánhoz, védelmet keresve nála. Ismét eszébe jutott az álma, ahogy kétségbeesetten küzd az életéért, de a folyó legyőzi őt.

- Ez a hang... - suttogta halkan, szinte fájdalmasan - a folyó elsöprő ereje... - aztán mély lélegzetet vett, beszippantva a Szamos taszító mégis üde illatát. - Ez az illat... a víz iszapos illata... Kérlek menjünk innen - nézett fel a férfira esdeklő tekintettel.

Krisztián azonnal megértette Jázmin elkeseredettségèt és szó nélkül teljesítette a kérését. Már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy oda vitte a lányt, hisz látszott rajta, hogy milyen mélyen felkavarta őt a látvány. Pedig ő csak meg akarta mutatni neki, hogy hol találkoztak először.

- Ugye itt találtál rám? - kérdezte a lány remegő hangon, mikor már biztos távolságra értek a folyótól és annak hömpölygő morajától.

- Igen, itt - válaszolt Krisztián halkan. - Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire felzaklat a folyó látványa. Ha tudtam volna sosem hozlak ide - folytatta sajnálkozva.

- Nem a te hibád - sóhajtott Jázmin. - Már ez a pár emlékkèp is nagyon érzékenyen érint. Mi van akkor, ha olyan dolgokra derül fény, amiket nem akarok tudni, amiket jobb lenne a hátam mögött hagyni... - folytatta kétségbeesetten. - Nem... nem akarok emlékezni a múltamra - mondta elkeseredve.

- Ne félj attól, ami elmúlt - simogatta meg az arcát kedvesen Krisztián. - Hisz az emlékek csak azt mutatják meg, hogy milyen ember voltál, hogy mi történt veled. Nincs semmi köze a jelenhez.

- Csakhogy a múltunk dönti el a jövőnket - mondta a lány meggyőződèssel. - Egyetlen rossz lépés elég ahhoz, hogy tönkre tegyük az életünket. Néha képtelenség eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, és ebben a kavalkádban az ember szíve csatatérré változik.

- Ne csináld ezt - szólt Krisztián kétségbeesetten a lány után, akit ezúttal nem tudott visszatartani.

- Mit? - fordult vissza Jázmin, aztán odament a férfihoz és megsimogatta az arcát. - Krisztián - mondta szomorkásan, mégis megértően - neked egyáltalán nem kötelességed engem szeretni. Te nem tehetsz arról, hogy én hogyan érzek irántad. Csak most értettem meg, hogy nem erőltethetek olyasmit amit te nem akarsz. Bocsáss meg!

- Ezt nem mondhatod komolyan - felelt a férfi döbbenten. - Azt hittem, hogy te is tudod, hogy mit érzek irántad.

- Ugyan mit éreznél, szánalmat?! Szegény, szerencsétlen lány, aki még a múltjára sem emlékszik, aki egyedül van a világon. Ráadásul beleszeret a megmentőjèbe. Tudod, ha így nézzük tényleg szánalmas - mondta szomorúan könnybe lábadt szemekkel.

- Elég! - szólt rá Krisztián határozattan. - Hogy képzelheted, hogy így gondolok rád? - kérdezte szemrehányóan, durván megragadva a karját.

- Kérlek engedj el - mondta a lány rémülten. - Kérlek!

- Ne haragudj engedte el a férfi, aki azonnal meg is bánta durvaságát.

Jázmin mihelyst kiszabadult, azonnal kirohant az ebédlőből, egyenesen a medencèhez. Nem értette, mégis hogy okozhat ekkora galibát egy fénykép. Bármit is érez iránta a férfi, ezek után biztosra vette, hogy nem szereti őt. Könnyein keresztül bámulta a messzi erdőt. Krisztián utána ment és a hátához lépett, megfogta a karját és magához fordította. A lány mèg csak rá sem nézett, mégis észrevette az arcán vegigcsordogáló könnycseppeket. A szíve majd meg szakadt,hogy ismét fájdalmat okozott neki. És miért? Azért, mert képtelen kimondani egyetlen szót. Azt a szót, amivel mindent megoldana. Mégsem tudott megszólalni. Egyszerűen csak magához vonta a lányt és szorosan átölelte.

- Az egész az én hibám - suttogta pár perc múlva bűntudatosan. - Mert olyan nehéz kimondanom azt a szót, ami annyi fájdalmat okozott nekem. De amiért még nem mondom, attól én még nagyon szeretlek - folytatta szomorúan.

Jázmin azonnal felnézett a férfira, aki láthatóan fel sem fogta, hogy mit is mondott tulajdonképpen. Letörölte a könnyeit és rámosolygott.

- Most meg miért mosolyogsz? - kérdezte a férfi megtörten.

- Nagyon szeretsz? - kérdezte vissza a lány bizakodva.

Krisztián csak ekkor döbbent rá, hogy éppen az előbb vallott szerelmet Jázminnak. Amit az esze olyan nehezen akart kimondani, a szíve egy pillanat alatt megtette. Ő is elmosolyodott. Gyengéden megsimogatta a lány arcát.

- Látod mit teszel velem? - kérdezte mélyen Jázmin szemébe nézve. - Nem gondoltam volna, hogy még valaha használni fogom ezt a szót - folytatta őszintén, aztán mély lélegzetet vett és így szólt: - Szeretlek Jázmin. Tiszta szívemből szeretlek - mondta ki végül a varázs szót, ezúttal tudatosan.

- Én is szeretlek - válaszolt a lány. A szerelmi vallomást egy hosszú csókkal pecsételtèk meg.

V Fejezet (részlet)

- Mondd, tényleg biztos vagy benne, hogy szereted az öcsémet? - kérdezte a nő aggodalmasan.

- Igen - sóhajtott Jázmin. - Egyáltalán nem bízol bennem, ugye? - kérdezte bosszúsan. Már nagyon elege volt abból, hogy mindenki fèlreismeri.

- Nem erről van szó. Tudod, a testvérem nagyon sok szörnyűségen ment keresztül, az elmúlt években. Nem élne túl még egy csalódást.

- Nem értelek. Miért érné ismét csalódás?! Hisz szeretjük egymást és nem áll szándékomban elhagyni őt. - felelte Jázmin határozottan.

- Örülök, hogy ezt mondod. De engem nagyon nyugtalanít a tudat, hogy nem emlékszel a múltadra - mondta aggódva Erika. - Lehet családod, férjed, gyereked, és ha így van, akkor majd vissza kell térned hozzájuk. Bele se merek gondolni, hogy mit fog majd érezni Krisztián, ha itthagyod.

- Sosem fogom elhagyni - mondta a lány magabiztosan.- Szeretem Krisztiánt és nem tudnèk nélküle élni. Mi is gondoltunk már erre - folytatta elgondolkodva - és hidd el, jól tudjuk, mit vállalunk. Elhatároztam, ha férjnél vagyok, el fogok válni, és ha van egy gyerekem, akkor ő is itt fog élni velünk. De ezen ráérünk még gondolkodni, egyelőre fogalmam sincs, hogy ki lehetek - mosolygott. - Attól pedig ne félj, hogy az arca zavar engem. Nem kell hibátlannak lennie ahhoz, hogy tudjam milyen jó ember. Nem elég, hogy megmentette az életem, hanem még ápolt is, a saját házában, annak ellenére, hogy mennyire zavarja őt az, ha mások is látják a sebhelyes arcát. - Aztán pár pillanat múlva hozzátette: - Az öcséd egyáltalán nem könnyű eset - mosolyodott el végül.

- Tudom jól - mosolygott már Erika is. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire megnyugtatnak a szavaid. Már biztosan tudom, hogy szereted őt. Tudod - folytatta kissé szomorúan - az öcsémnek nagy szüksége van a szeretetre és arra, hogy valaki elfogadja őt így, ahogy van. A baleset óta nem túl sok örömben volt része.

- Milyen baleset? - kérdezte meglepetten Jázmin.

- Hát nem mesélt neked róla? - kérdezte döbbenten Erika. - A baleset, ami a sebhelyèt okozta.

- Sosem beszéltünk mèg erről - mondta a lány a gondolataiba merülve. - Nem igazán szeret a múltjáról beszélni. Már arra is hevesen reagált, amikor a volt barátnőjéről kérdeztem. Arra pedig már rá sem mertem kérdezni, hogy mi lett az arcával. De talán te elmondhatnád, hogy mi történt.

- Ezt neki kell elmondania- mosolygott keserűen Erika. - Meg tudom érteni, hogy nem beszél erről. Nagyon fáj neki az, ami akkor történt. De már régen volt. Azt hiszem itt lenne az ideje, hogy végre túl tegye magát rajta. És ebben csak te tudsz neki segíteni. Kérd meg őt, hogy mesélje el - fogta meg a kezét a lánynak. Komolyan bízott benne, hogy Krisztián végre meg fog tudni bocsátani önmagának azért, amit tett.
.
.
.
- Mondd csak mi bajod van? - kérdezte Krisztián a fiút egy idő után.
Gergő ismét összerezzent, mikor meghallotta főnöke érdes hangját. Megszeppenve nézett rá.
- Miért kérdezi ezt, uram? - mondta fèlénken.
- Eddig se voltál valami beszédes, de egy ideje már meg sem szólalsz. Elég unalmas így dolgozni, nem gondolod? - kérdezte szemrehányóan.
- Bocsásson meg, uram - felelte Gergő feszülten és lehajtott fejjel folytatta a munkát.
- Talán olyan rossz főnök lennék, hogy még rám sem mersz nézni? - kérdezte a férfi kiváncsian.
- Dehogy, uram - felelte a fiú zavartan, de a tekintetét nem emelte fel.
Krisztián azonnal abbahagyta a munkát és a fiú mellé lépett. Nagyon zavarta, ahogy Gergő viselkedett az utóbbi napokban. Mintha félne tőle.
A fiú félelemmel teli pillantást vetett a nála magasabb férfira, aki bár csak tíz évvel volt idősebb nála, mégis apjakènt tisztelt. De ő mégiscsak a főnöke volt, aki bármikor kitehette volna az utcára, és ettől nagyon félt. Jól tudta milyen nehéz egyedül a nagyvilágban. Amikor tizennégy évesen elszökött az árvaházból, napokig bolyongott az utcákon éhesen, a hidegben. Néhány drogos fiatal annyira összeverte, hogy kórházba került, onnan pedig vissza az árvaházba. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem fogja az utcákat járni, sem elszökni. Az a pár nap egy életre elegendő leckét adott neki, az emberek undorral néztek rá, amikor az éhség koldulásra vitte, éjszakánként bujdosott, félt és nagyon fázott. Amikor azok a suhancok elkapták épp vissza indult az árvaházba megtörten és megalázottan. Már a mindennapi bántalmazások sem érdekeltèk volna, csak legyen tető a feje felett és meleg étel az asztalán. Azt hitte, nincs rosszabb az árvaháznál, de tévedett: az utcán élni ezerszer rosszabb.
- Mondd el, mi bánt! - szólalt meg Krisztián a fiú vállára téve a kezét, visszarántva őt az emlékeiből.
- Kérem ne rúgjon ki! - kérte Gergő esdeklő tekintettel.
- Miért rúgnálak ki? - kérdezte Krisztián meglepetten.
- A kisasszony miatt - sóhajtott a fiú. - De higgye el, mi tényleg csak barátok vagyunk, semmi több. Nem is tudnék rá másként tekinteni - magyarázkodott kétségbeesetten.
- Nem értem miért mondod ezt, semmit sem vetettem a szemedre - mondta értetlenül Krisztián.
- Tudom, uram. De nem szeretném elveszíteni az állásomat. Mert ezzel nem csak a munkámat veszíteném el, hanem az otthonomat is.
- Egyáltalán nincs szándékomban kirúgni téged - felelte meglepetten a férfi. Elmosolyodott, majd komolyan folytatta. - Azt hiszem, jól rád ijeszthettem a múltkor. Hidd el nem volt szándékos. Nagyon sajnálom - veregette meg a vállát a fiúnak. - Azóta rájöttem egy-kèt dologra, és mindkettőtökben megbízom, főleg Jázminban.
- Ennek örülök, uram - mondta megkönnyebbülve Gergő...

VI Fejezet ( részlet)

- Talán nem is tudnálak másként elképzelni - mondta alaposan megnézve Krisztián arcát. - Igazából engem sosem zavart. Mostanra meg már megszoktam. Nekem így jó az arcod, ahogy van. Miattam ne akarj megváltozni - nézett mélyen kedvese szemèbe. - Nagyon jól tudom, mit jelent neked ez a sebhely.
Krisztián egy szót sem szólt, csak mosolyogva átölelte. Boldoggá tette az a tudat, hogy szerelme nem akarja őt mindenáron megváltoztatni. Jázmin viszont még nem fejezte be a mondandóját. Szomorúan nézett fel szerelme szemébe.
- Nem. Nem akarom, hogy eltűnjön a sebhely az arcodról - mondta szinte kétségbeesetten.
- De hát miért? - kérdezte kiváncsian a férfi a lány riadt tekintetét látva.
- Mert félek - vallotta be szégyenlősen.
- Ugyan mitől félsz? - kérdezte értetlenül a férfi.
- Attól, hogy elveszítelek - suttogta a lány. - Akkor minden lány téged akarna. Sokkalta szebbek mint én. Te pedig...
- Ne is folytasd - szólt rá kedvesen Krisztián. - Tudom mit akarsz mondani. De ne is gondolj ilyen butaságokra. Hogy is juthat eszedbe, hogy elhagynálak egy másik nőèrt ? - kérdezte mosolyogva és ismét magához vonta kedvesét. - Számomra nem is létezhet másik nő, csak te. Már bánom, hogy felhoztam ezt a témát - folytatta elgondolkodva. - Nem akartalak elszomorítani.
- Most legalább tudod, hogy hogyan érzek. Mit gondolsz, én miért nem kérdezlek soha erről? - mosolygott keserűen a lány, majd anélkül, hogy kibontakozott volna az ölelésből, felnézett Krisztián szemébe és komolyan így folytatta: - Ha a sebhelyed kell ahhoz, hogy örökre velem maradj, hát legyen. Maradhat életed végéig, csak engem ne hagyj el soha! - Aztán szorosan hozzábújt szerelmèhez.
Krisztiánt nagyon meghatották Jázmin szavai. Nem hitte volna, hogy ennyire fontos a számára. Lassan megsimogatta a haját és arra gondolt, mekkora szerencséje van, hogy rátalált.
- Soha! Soha nem foglak elhagyni téged - súgta a lány fülébe. - Minél jobban megismerlek, annál jobban szeretlek. De ígérd meg, hogy te sem fogsz elhagyni soha - kérte kedvesen, mégis határozottan, kissé eltolva magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Hogyan is hagyhatnálak el? - válaszolta őszintén Jázmin. - Hisz te vagy az életem. Nélküled semmit sem ér ez a világ.
Ahogy a tekintetük ismét találkozott, tisztán látták egymás szemében tükröződni a szerelmet, mely örökre összeköti őket. Két ember, aki másfél hónappal ezelőtt még nem is ismerte egymást, most pedig már képtelenek lennének elképzelni az életüket a másik nélkül. Az élet kiszámíthatatlan és néha olyan utakra sodor minket, amelyekről még csak nem is álmodunk. Mikor már úgy érezzük, hogy minden elveszett és nem látunk kiutat, történik valami, ami új esélyt ad a folytatásra, vagy akár az újrakezdésre.

VII Fejezet (részlet)

Egyikük sem látta Krisztiánt, ahogy ő sem láthatta őket, sem azt, hogy ezek a szörnyű szavak csupán egy kierőszakolt vallomás végeredményei voltak. Jázmin csupán végső elkeseredettségèben mondta mindezt, mégis szinte fénysebessèggel törte apró szilánkokra a férfi szívét. Pár pillanatig kővé dermedve állt a folyosón a falnak támaszkodva. Még meg kellett emésztenie mindazt, amit hallott, s közben megpróbálta összeszedni magát. Nem akarta, hogy rájöjjenek arra, hogy mindent hallott. Úgy érezte magát, mintha egy jókora hideg zuhanyt kapott volna, megfagyasztva minden gyönyörű érzést, amit eddig Jázmin iránt érzett. A lelkében hirtelen hatalmas üresség tátongott: fájdalmas, fekete és hideg. Minden hazugságnak bizonyult, ami kettejük között volt. Olyan őszintének tűnt ez a lány és kedvesnek, mindeközben pedig csak egy szörnyetegnek tartotta őt. Őt, aki az életét is odaadta volna érte.

Mire bátorságot merítve végül előlépett rejtekèből, már csak Vilmost találta ott elégedett tekintettel, ahogy a bejárati ajtót kemleli fejcsóválva. Az járt a fejében, hogy mennyire tudta azt, hogy minden nő egyforma. Krisztián szinte olvasott a gondolataiban mikor leült vele szemben, semmibe rèvedő tekintettel.

Jázmin kirohant a kertbe, oda, ahová Krisztián először vitte őt, és leült egy padra. Leszakított egy jázmint, és azt szagolgatva, könnyes szemmel gondolt arra, hogy bizony most örökre elveszítette szerelmèt. Biztos volt abban, hogy Vilmos első dolga az lesz, hogy közölje barátjával a szörnyű igazságot, azt, amit kikényszerített. Tudta, hogy Krisztián sosem fogja neki megbocsátani a szavait, mert ő maga sem tudott megbocsátani saját magának. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy hogyan volt képes hamis dolgokat bevallani. Ha megölték volna, akkor sem kellett volna ezt tennie. Így tönkre tette az egyetlen dolgot, amiért még érdemes lett volna élnie, az egyetlen dolgot, ami szép volt az életében. De már túl késő bármit is tenni.

Nem értette, hogy hogyan lehet ennyire rettegni valakitől és főleg, hogy miért félt annyira tőle, elvégre ő is csak ember, csakhogy ő magát az ördögöt látta benne. Végül az elfeledett, szörnyű múltja mégis lenyomatot hagyott a jelenèben, tönkre téve a jövőjét. A férfi, akire még csak nem is emlékszik, egy egész életre elvett tőle mindent, hisz olyan sebet ejtett a lelkében, amit emlékek nélkül is tisztán érez....

- Ha nem gondoltad komolyan, akkor miért mondtad? - kérdezte a férfi dühtől izzó szemekkel, s az ujjai egyre inkább belemèlyedtek a lány karjába.

Jázmin nem tudta, hogyan magyarázhatná el azt a félelmet, amit akkor érzett. Hogyan is mondhatná el neki a titkát, amiről tudni sem akar, nem hogy beszélni róla? Hogy magyarázhatna el neki egy olyan dolgot, amit még ő maga sem èrt?

- Nem tudom - válaszolt végül szégyenkezve. Sosem tudta volna elmondani Krisztiánnak azt, hogy félt, sem pedig azt, hogy miért. A hegekről a hátán végképp nem tudott volna beszélni. - Sajnálom, hogy elrontottam mindent - folytatta megtörten, s eleredtek a könnyei.

- Ugyan már - tört ki haragosan Krisztián - mit sajnálosz? Elvégre én csak egy szörnyeteg vagyok, nem igaz? - kiáltotta, de a hangja tele volt keserűsèggel és csalódottsággal, miközben megrázta a lányt olyan erővel, ahogy csak tudta. Aztán hirtelen elengedte, mert rádöbbent, mit művel. A kétségbeesése nagyobb volt a haragjánál, hisz egy egész világ omlott össze benne. Jázmin rémülettel téli arcára nézett, s összetörten, jóval halkabban folytatta, mintha tekintetével a távoli messzesèget fürkésznè:

- Tudod, ez a szörnyeteg olyan ostoba volt, hogy beléd szeretett és elhitte azt, hogy te is ugyanúgy szereted, a csúf külseje ellenére is. Milyen végtelenül ostobák és hiszékenyek ezek a szörnyek, nem? Csak egy kis reményt kell keltened megfagyott szívükben, s máris úgy szeretnek téged, mint senkit azelőtt.

Jázmin még sem tudott szólalni, csak most értette meg igazán, hogy nincs mentség arra amit tett. Krisztián minden egyes szava tőrként hasított a szívébe. Tudta, hogy nagyon megbántotta őt, de sosem gondolta volna, hogy ennyire. Egyre csak záporoztak a könnyei. Olyan tehetetlennek érezte magát. Hogy is okozhatott neki ilyen nagy fájdalmat? És még csak meg sem vigasztalhatja. Át sem ölelheti. Pedig milyen nagy szüksége lenne most rá.

- Ez a szörnyeteg mentette meg az életedet - folytatta erélyesebben, mélyen a lány szemébe nézve. - Befogadott az otthonába, a gondodat viselte, eltartott és nem várt cserébe semmit, csak azt, hogy ne tekintsd őt szörnyetegnek, hogy olyannak lásd, amilyen legbelül. De te mit tettél?! - kérdezte haragosan és csalódottan. - Becsaptad, elárultad és végül millió apró darabra törted a szívét. A szívét, amit neked adott. És mindezt miért?! - kiáltott rá dühösen, undorral a hangjában. - A pénzèrt! Azért az átkozott pénzért.

Jázmin nagyon jól tudta, hogy Krisztián haragja jogos, és hogy minden egyes sértő szót megérdemel. Nem tudta abbahagyni a sírást. Szótlanul nézte a férfit, aki kétségbeesetten, összetörten és haragosan beszélt vele. Olyan gyengének érezte magát, annyira gyötörte a bűntudat, hogy még arra sem volt elég ereje, hogy harcoljon az igazáért.

Krisztián úgy ült ott, mintha csak a szép kilátást kèmlelnè. A nádas alá elrejtőzött vadkacsákat vagy az erdő rengetegèt, ahonnan még mindig hallatszott a madarak vidám éneke, tekintete azonban a semmibe révedt. Vérző szíve csak úgy sajgott Jázmin szavai miatt, de attól is, amiket ő mondott neki. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a sertéseivel csak a lánynak okozott fájdalmat. Az egészet átgondolva neki is éppúgy fájt minden szó, mint Jázminnak. Végül -minden előzmény nélkül- pár könnycsepp kezdett el leperegni az arcán, apró esőcseppekkènt. Meglepetèst okozva ezzel nem csak a férfinak, hanem a fa mögé rejtőzött lánynak is, aki abban a pillanatban odarohant volna hozzá, hogy megvigasztalja, elfeledve minden sértődöttsègèt, de tudta jól, ezt nem teheti. Már nem...

Krisztián meglepetten kapott az arcához, lesimítva a könnycseppeket, aztán csodálkozva nézte meg nedves ujjait. Fájdalmas mosoly jelent meg az arcán, miközben így szólt:

- Micsoda egy szánalmas alak vagyok! Odáig jutottam, hogy sírok egy lány miatt - majd tekintetét az égre emelve így folytatta: - Mi a szándékod velem, Uram? Meddig kell még bűnhődnöm az elkövetett bűneimèrt, Istenem?

Keserű szavai válasz nélkül maradtak, mintha elnyelte volna őket a csönd. Arcát két tenyerébe temetve ült mozdulatlanul hosszú perceken át, mintha csak arra várna, hogy felébredjen egy rossz álomból.

Jázmin eközben csak nézte és nézte, hirtelen el is feledte, mennyire megbántották őt a férfi szavai. A szíve összeszorult. Tudta, szavai azt jelzik, hogy még mindig szereti őt, s ez némi reményt keltett benne. Talán még sincs minden veszve. Mivel nem bírta tovább nézni és megvigasztalni sem tudta, inkább otthagyta őt a gondolataival...

VIII Fejezet ( részlet)

- Még azt akarod, hogy megnyugodjak? - kérdezte feldúltan a férfi. - Mi volt ez az egész? Most már az istállófiú is jobb mint én? - folytatta csalódottan, de nagyon dühösen is egyben.

- Nem erről van szó. Mi csak barátok vagyunk - próbált magyarázkodni a lány. - Kérlek, higgy nekem - kérte kétségbeesetten.

- Higgyek neked?! - kérdezte ironikusan. - Neked... akinek eddig minden szava hazugság volt? Minden, amit szépnek hittem kettőnk között, nem volt más, mint hazugság. Mondd, te teljesen hülyének néznel engem? - mondta dühösen, megragadva a másik karját is, és erősen megszorítva maga elé fordította, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni. A tekintetében olyan mérhetetlen harag lobogott, ami megbénította a lányt, a szíve megtelt félelemmel és keserűsèggel. Rátört a már jól ismert érzés, hogy ezt a haragot, féltékenységet és megvetést nem először látja egy férfi szemében. Mintha már milliószor átélte volna ugyanazt. Teljesen védtelennek és elesettnek érezte magát.

- Kérlek, engedj el - mondta végül megtörve. - Mondd,mit akarsz tőlem? Bármit mondok, úgysem hiszel nekem. Akkor mondd, mégis mit akarsz tőlem? - kérdezte kétségbeesetten miközben eleredtek a könnyei.

Krisztián csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire megrendítette szerelmét és mekkora fájdalmat okozott neki. Lassan elengedte. Még ő maga sem tudta, hogy mit is akar. A harag, amit mindeddig érzett, egyszerre csak eltűnt, a helyét mérhetetlen szomorúság és bánat vette át. Csak pár pillanat múlva szólalt meg ismét.

- Nem tudom... Nem tudom, hogy mit akarok tőled - sóhajtott és elfordult Jázmintól. Eddig azt hittem azt akarom, hogy szenvedj, legalább úgy mint én. De most, hogy megláttalak vele... - mondta fájdalmasan - azt akarom, hogy szeress... engem szeress, érted? Engem... - fordult ismét hozzá, s a szemébe nézett.

Olyan elkeseredettnek tűnt és elesettnek, hogy Jázmin azonnal megsajnálta. Legszívesebben átölelte volna, de ehelyett lesütötte a szemét és halkan ezt súgta:

- Én szeretlek... Bár tudom, hogy nem hiszed, én szeretlek téged tiszta szívemből - mondta szomorúan.

- Igazad van - sóhajtott a férfi. - Nem hiszek neked...

IX Fejezet (részlet)

Villám egyre gyorsabban vágtatott, mintha a széllel akart volna versenybe szállni. Jázmin elkeseredett. Még egy ugratás és leesik. De arra egyáltalán nem számítottak, hogy az ösvénynek, amin haladtak, egyszer csak vége szakad. A ló hirtelen lefèkezett. Olyan sebességgel mentek, hogy amikor Villám megállt, Jázmin kiesett a nyeregből és menthetetlenül keresztül repült a ló feje fölött. Ha nem fogja olyan erősen a gyeplőt, minden bizonnyal belezuhan az alattuk pár méterre hömpölygő Szamosba.

Villám csúszott előre, mind közelebb a magas part széléhez a csúszós talajon, hála a fejére nehezedő súlynak, aminek egyáltalán nem örült. Alig tudott megállni és hátrálni pár lépést, nehogy ő is lezuhanjon.

Jázmin két kézzel kapaszkodott a gyeplőbe. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megtartsa magát. Bár tudta, nem fog sokáig kitartani. Ott lógott, mint egy sötét és mély szakadék felett, de talán még az is jobb lett volna, mint a Szamos sodró hullámsírja.

"Milyen ironikus" - szólalt meg Jázmin magában keserűen, letekintve a folyóra - "mégis csak benned fogom lelni a halálom. Az ember nem menekülhet el a saját sorsa elől" - sóhajtott fel, némiképp beletörődve a helyzetbe. Aztán a szemeit az égre emelve így folytatta: - "Csak azt sajnálom, hogy úgy kell meghalnom, hogy azt sem tudom ki vagyok. Istenem, miért adtál nekem új életet? Hogy ezt is elhibázzam?" - kérdezte elkeseredve, aztán lecsukta a szemét, mint aki felkészült az elkerülhetetlenre.

Kezdett elfogyni az erő a karjaiban. Mintha már élni sem akart volna. Felidézte azt a pár emlékkèpet, amije volt. De amikor eljutott Krisztián utolsó szavaihoz, még az a csepp életkedve is tovaszállt, ami még megmaradt. Abban a pillanatban késznek érezte magát arra, hogy átlépjen a halál birodalmába. Oda, ahol minden olyan nyugodt és békés. Készen állt elengedni a gyeplőt, visszaadva magát a Szamosnak, hogy befejezze azt, amit elkezdett: hogy elvegye az életét. "Vègül is ennek már rég meg kellett volna történnie"- gondolta beletörődve sorsába.

Nem bírta tovább. Érezte, ahogy a gyeplővel együtt lassan kicsúszik a kezei közül az élet utolsó fonala is. De abban a pillanatban valaki erősen megszorította a kezét. Kinyitotta a szemét és felnézett. Ismét Krisztián volt az, aki az utolsó pillanatban elkapta.

- Kérlek, tarts ki! - mondta kétségbeesetten, miközben a földön feküdt és elkeseredetten próbálta megtartani nem csak Jázmint, hanem önmagát is, nehogy mindketten lezuhanjanak. Az egyik kezèvel tartotta a lányt, míg a másikkal egy fa gyökerèbe kapaszkodott, a magas part szélén.

- Kérlek, engedj el! - szólalt meg a lány teljesen megtörten.

- Hogy? - kérdezte elszörnyedve a férfi. - Nem engedlek el - jelentette ki határozottan, s mègjobban megszáritotta Jázmin kezét. - Inkább próbálj meg felkapaszkodni. Segítek.

- Nem, Krisztián. Engedj csak el! Mondd, miért mentettèl meg? Miért nem hagytál meghalni akkor?

- Ebből elég! - mondta határozottan a férfi. Nem, nem engedlek el. Akkor is felhúzlak, akkor is megmentsék, ha te nem akarod. Soha nem bántam meg, hogy megmentettelek, érted? Soha... - jelentette ki Krisztián, s közben érezte, hogy egyre inkább csúszik ki kezéből Jázmin keze. - Kérlek szorítsd meg a kezem, különben nem tudlak felhúzni - kérte kétségbeesetten.

- Talán jobb is így - felelte lemondóan a lány.

- Nem! - kiáltotta haragosan a férfi. Tudta, ha most nem húzza fel, nem lesz több esélye rá. Minden erejét összeszedve akkorát rántott Jázminon, amekkorát csak tudott. A lányt egyetlen mozdulattal maga mellé húzta. Bár megrándult a válla, az sem érdekelte. Sikerült ismét megmentenie a szerelmét, aki most ott feküdt mellette mozdulatlanul a földön. Felé fordult és olyan erősen ölelte magához, ahogy csak tudta.

- Miért nem engedtél meghalni? Hagyhattál volna csak egyszerűen leesni. Miért mentettèl meg újra? - kérdezte szomorúan, értetlenül a lány. Nem látott semmi logikát a férfi viselkedésében. Ha annyira gyűlöli őt, akkor miért tett meg mindent, hogy megmentse?

- Mert nélküled nem tudnék élni - suttogta Krisztián....

X Fejezet ( részlet )

... Végül Jázmin üggyel - bajjal elkezdett fára mászni. Nem is volt olyan egyszerű, mint azt először gondolta.

- Na mi lesz - szólt le mosolyogva, mikor látta, hogy egyedül nem boldogul - nem akarsz segíteni?

- Ó, dehogynem, hölgyem. A kérése számomra parancs - mosolygott a fiú is, és szinpadiasan meghajolt. Aztán rohant is kisegíteni a lányt.

- Te maradj lent - mondta Jázmin mikor feljutott a fára.

- Ne aggódj, eszemben sem volt utánad mászni - vigyorgott Gergő komiszul, majd gunyorosan hozzátette: - Elég egy majom is a fán.

- Na majd adok én neked majmot - tettette a sértődöttet Jázmin, s nevetve elkezdte szilvaszemekkel bombázni a védtelen fiút.

Gergő megpróbálta elhárítani a szilvákat, de nem mindegyiket sikerült.

- Hé! Elég lesz már - szólt rá a lányra félig komolyan, félig nevetve. - Hagyd abba, különben Magda néni nemsokára nem lesz mit üvegbe rakjon.

Jázmin mintha csak meg sem hallotta volna, tovább dobálta Gergőt, aki viszont lassan kezdte elveszíteni a türelmét.

- Na ebből elég - szólt rá végül dühösen. - Ez már egyáltalán nem vicces.

- Szerintem nagyon is az - nevetett tovább a lány, és egy újabb szilva után nyúlt, ami kicsit fentebb volt. Akkor azonban az ág a lába alatt nagyot reccsent és letört, ő pedig akadálytalanul leesett. Csak annak köszönhette, hogy sérülés mentesen megúszta, hogy Gergő elég gyors volt és elkapta, mielőtt földet ért volna.

Most a fiú az ölében tartotta, és huncutul mosolygott, mint aki elégtételt vett a szilvabombák miatt.

- Nos, kedvesem - mondta elégedetten - látod mi van akkor, ha nem hallgatsz rám?!

- De szerencsére te itt voltál velem és elkaptál - mosolygott a lány, és átkarolva a fiú nyakát, hálásan megölelte. - Mi lenne velem nélküled? - kérdezte trèfálkozva.

- Ez szép! - mordult fel a hátuk mögül egy goromba férfi hang.

Mindketten nagyot nyeltek. Gergő pedig Jázminnal az ölében lassan hátra fordult. Majd földbe gyökerezett a lábuk amikor meglátták maguk előtt Krisztiánt, aki rezzenéstelen arccal nézte őket, de a szemében olyan pokoli fény csillogott, ami mindkettejükben megfagyaztotta a vért. Azonnal levonta róluk a következtetést, és ezt mind a ketten jól tudták. Krisztián kemény férfi volt, akivel nem bánt túl kegyesen az élet. Teljesen biztosak voltak benne, hogy bizony ezért a jelenetèrt drágán megfizetnek. Gergő azonnal letette Jázmint az öléből s most úgy álltak előtte szégyenkezve, mint két gyerek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Mindketten azt kívánták abban a percben, hogy bár megnyílna a föld alattuk és elnyelnè őket.

- Csak egy pár napra hagylak magadra és tessék! - mennydörögte szemrehányóan. A hangja olyan élesen és rèmitően hatott, hogy egyikük sem mert megszólalni.

- És én még majdnem hittem neked - folytatta nyersen, s a hangjából csak úgy izzott a megvetés. - Remélem tudjátok, hogy ennek súlyos következményei lesznek mindkettőtök számára.

A hangja durva volt és fenyegetőző, miközben egyetlen arcizma se rezzent, de a szemével ölni tudott volna. Ökölbe szorított kezét erősen maga mellé szorította. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésèbe kerül, hogy féken tartsa dühét. Ahogy befejezte a mondandóját, azonnal sarkon fordult és elment. Nem várt magyarázatot, nem akart több hazugságot. A lelkét tűzkènt égette a düh, keserűség és a féltékenység. Ha nem uralkodik magán, képes lett volna megölni mindkettőt.

Ezt mindketten észrevették, s Krisztián távozása után félelemmel telve és tanácstalanul néztek egymásra. Jól tudták, mindenféle magyarázat hiábavaló lenne a számára.

Kétségbeesetten nyitotta ki a szemét, de a képsorok nem múltak el az álmával. Könyörtelenül tovább folytatódtak. Hirtelen, mintha csak egy bezárt ajtó nyílt volna ki a fejében, mögötte pedig hatalmas fény, amely megvilágítja a múltját, de beárnyékolja a jelenèt és a jövőjét. Összerezzent, amikor rájött, hogy a homaly, ami mindeddig elfedte eddigi életèt, most egyszerre csak eltűnt. Percekig csak bámult maga elé a semmibe. A szíve összeszorult, s mèly fájdalom járta át a testét. Ez nem lehet az ő élete, ez nem. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy sosem volt boldog. Az egész élete nem volt más, mint szenvedés és kudarcok végtelen sora.

Ha kíváncsi vagy az egész történetre, és hogy mi lesz Jázmin azaz Izabella következő lépése, a könyv megrendelhető: